„ Én világosságul
jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon sötétségben. Ha valaki
hallja az én beszédemet, de nem tartja meg azokat, én nem ítélem el azt, mert
nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért hogy megmentsem. Aki
elvet engem, és nem fogadja el az én beszédeimet, annak van ítélő bírája: az az
ige, amelyet szóltam, az ítéli el az utolsó napon. Mert nem én magamtól
szóltam, hanem aki elküldött engem, maga az Atya parancsolta meg nekem, hogy
mit mondjak, és mit beszéljek. Én pedig tudom, hogy az ő parancsolata örök
élet. Amit tehát én mondok, úgy hirdetem, ahogy az Atya mondta nekem.” Ján.ev.
12,46-50
Ünneplő gyülekezet, szeretett testvéreim! Húsvét ünnepe van. Ünnep - amikor lélekben készülünk az
úrvacsorára. Mintha csak a múlt héten
lett volna Karácsony! – sóhajthatnánk fel közösen – amikor körben álltuk az
úrasztalát a feldíszített karácsonyfa mellett és ünnepeltük Jézus születését és
lám már le is járt a virágvasárnap, nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat s
máris itt van húsvét egy szempillantás alatt. Mintha csak a tegnap vagy
tegnapelőtt olvadt volna fel a hó és máris rügybe borultak a fák!
De talán mehetnénk előbbre is, nem is olyan rég volt a tavalyi húsvét és
mintha csak épp egy pár nappal ezelőtt lettek volna el a 70-80 és idősebb
évesek részére az elmúlt évtizedek, amikor még tele volt a falu azokkal az
áldott emlékezetű emberekkel mára már a temetőben adták át testüket az édes
anyaföldnek és lelküket az Örökkévaló Istennek. Ha megkérdezzük őket hogy számukra mit jelent
az idő, és az ünnep talán így válaszolnak: minden nap és minden ünnep ajándék. Talán
az 60-70 majd az 50-60-as korosztály számára is gyűltek már fel évek, amelyekre
emlékezve mintha csak a közelmúltban történtek volna. Ha őket kérdezzük az idő
és ünnep megéléséről talán azt mondanák: ez számukra már egyre inkább drága kincs
és érték. A 40-50 majd a 30-40-es
korosztály pedig mintha csak szemlélné a húsvétnak és egyáltalán életnek a rejtélyeit,
mintha nem értené mi is történik körülötte. Az idő számukra sokszor kiszámíthatatlan,
mint az ünnep is, mintha nem lenne idő semmire sem még ünnepelni sem. Igyekszik
megérteni az ember az idősebbek történeteiből mindazt, ami számukra is hasznos lehet,
ugyanakkor igyekszik megélni még az élet teljességében az érőt és a munkakedve.
De ahogy egyre közelednek a 40 fele már érzik, hogy az életútjuknak mintha már
a feléhez érkeztek mintha más íze lenne a kenyérnek, más illata a virágoknak, más
árnyalata a színeknek és keresi a helyét a mindent felvállaló fiatalság és a
már a tapasztalatokból megérett bölcsesség időskor között. A 20-30 évek közötti
fiatalság életkedve és életereje teljességében mintha a világot kívánná
elhordani a hátán – és közben keresi a helyét a világban, hogy hol is van és
milyen is az a világ, amit vállára kíván venni s közben teljességében látni
akar minden színt, megkóstolni minden ízt, megszagolni minden illatot és kézbe venni
minden nehezet és könnyűt. Ebben az
életidőben érzi igazán az ember a húsvétnak minden erejét, kibontakozó
szépségét, örömöket ígérő gyönyörűségét. Ekkor hiszi, hogy a világot a vállán elvihetné,
mert karja „erős, , szíve emelkedett és végtelen a tér mely munkára hív”. A
10-20 évesek részére az egész idő és életérzés egy nagy titok, amit szeretne
megérteni, megfejteni, megtalálni és kibontakozni, mint sziromból a rügy,
rügyből a virág, virágból a gyümölcs. Azok, pedig akik 1-10 évek között élik az
életet azok számára is sok rácsodálkozást tartogat a húsvét ünnepe!
Tudom, hogy az életidők felosztása igen önkényesen történt. Az emberi életet
nem lehet tízesével-húszassával felosztani sem az időérzékelés, sem az életnek,
a létnek a megélése szempontjából, mert rengeteg változáson megy keresztül a gyermek
1-10 éves kora között, hasonlóképpen 10-20 éve között, amíg eljut a fiatalságnak
a felnőtt korig ahol felelősséget vállal saját életéért és majd, ahogy az idő
telik már mások életéért is felelősséget vállal, akik hozza, tartoznak.
Végül az ember eljut abba az
életszakaszba, amikor már, mint késő délután a Nap sugaraival átöleli a szürkülődő
estét , úgy ölel magához minden szépet és jót és kíván mindent széppé és jóvátenni
maga körül, amíg még életidő adatik e Földön.
Mindezek ellenére, abban talán egyet
tudunk érteni, hogy az ünnephez, az életidőhöz való viszonyulásunk változik
korosztályonként. A különböző életidőben másképpen szemléljük az idő múlását,
vagy az élethez, az ünnephez való viszonyulásunk és más, változó. Amennyiben
egy hasonló gondolatsorral vizsgálnánk, meg hogy a különböző korosztály számára
mit jelent Jézus és a húsvét üzenete az is más és más lenne. Mert ugyanazt a
tanítást, ugyanazt a hitvallást egészen másképp érti és érzi a fiatalabb, mint
az idős. Egészen más és más a viszonyulása például az örökélethez fiatalabb
korban, mint idősebb korban például, amiről a felolvasott szentírási versben az
Atyaisten parancsolataként mutat fel Jézus. Konfirmáció előtt egészen másképp
látjuk ugyanazt az úrvacsorai kelyhet, vagy azt a darab úrasztali kenyeret,
amiben még nem lehet részünk csak konfirmáció után, mint amikor már az élettel
beteljesedve vesszük magunkhoz az úri szent jegyeket.
Ha szétnézünk a templomban húsvét
ünnepén, akkor látjuk, hogy melyik korosztályból vagyunk többen, és minden
ünnep a közösséghez való tartozás jeleként egy számbavétel ahhoz is, hogy kik
vagyunk, és hányan vagyunk azok, akik éhezzük és szomjúhozzuk az evangéliumot,
a jézusi kenyeret és bort. Amikor majd kiállunk, az úrasztalához akkor látjuk,
hogy kik vagyunk, kik maradtunk és kik jöttek újabbak közénk a szeretet asztala
mellé, és lelki szemünkkel látjuk azokat is akikkel már nem fogyaszthatjuk el
közösen a kenyeret és a bort az úrasztala mellett, mert már ahogy mondjuk és
hisszük : az örökkévalóságba költöztek.
Nos, én most nektek mondom ( és leírom itt J) szeretett testvéreim az evangéliumot,
akik itt vagytok, és akik készültök majd kiállani az úrasztalához. Nektek
mondom, nektek prédikálom a húsvéti evangélium üzenetét a felolvasott
szentírási versek alapján, de midőn hozzátok beszélek, gondolok azokra is, akik
nincsenek közöttünk valami ismerős vagy ismeretlen ok miatt is és kérlek, amikor kiálltok az úrasztalához ti
is gondoljátok, végig a közösséget ahova tartoztok és mindazokat is akikkel
lélekben egyek lehettek a jézusi úrvacsorai találkozás alkalmával. Majd
gondoljatok a legelső úrvacsoravételre, amikor megéreztétek először a kenyér
ízét és a bor zamatát. Minden úrvacsoravétel alkalmával ugyanazt a kenyeret és
bort veszitek magatokhoz, és ugyanolyan íze kell, legyen mintha először és
utoljára vennétek magatokhoz a jézusi emlékezetre az utolsó vacsora
jegyeit. Emlékeztek bizonyára arra,
amikor felért egy csodával, ahogy megálltatok az úrasztalánál, mert már
beállhattatok azok sorába, akikre valamiért felnéztetek és jó volt már akkor
egy közösségben lenni velük. Akiktől tanultatok, akik élete és véleménye
jelentett számotokra olyan sokat mintha maga Jézus mondta volna a szavakat
nektek. Bizonyára ez azért volt, mert ők
is valamikor ekképpen állottak volt első alkalommal az úrasztalához, mint
akiket mintha maga Jézus küldött volna a szeretet-vendégségbe, hogy lélekben
tisztuljanak és életük szebb és igazabb, hitelesebb, tehát örömtelibb lehessen.
Mert megbízásuk volt valakitől, aki előtt szégyen volt csúf szavakat beszélni,
aki előtt szégyen volt illetlenül viselkedni, de nem azért mert ezért büntetés
várt volna, hanem egyszerűen, azért mert valami többlet volt az ilyen ember
megjelentésében, amit nem lehetett sem megérteni sem elmondani, csak megélni
lehetett. Jó dolog volt ilyen emberek mellett megállani és jó dolog ilyen
emberek emlékét felidézni, amikor eljövünk ma is úrvacsoraosztó húsvéti
ünnepünkre.
Ha valaha átélte valaki azt, amire itt utalok, akkor az érti mit jelent a
felolvasott szentírási versben Jézus beszéde mely alapján ő világosságul jött a
sötétségbe, de nem azért hogy ítéljen, hanem azért hogy megmentsen. Milyen jó
megállani egy olyan Jézus mellet, aki elfogad, olyannak amilyenek vagyunk, aki
nem elítélni, de megmenteni akarja az embert! Mindazonáltal pedig nem is kell, Jézus ítéljen, mert elítéli az arra méltót az
amit Jézus Igének nevez , amit ő szólt. Tehát ennek az igének, ennek a szónak a
súlya, a szépsége, a méltósága, az ereje, az ember lelkét megszólító titka,
amit Jézus mondott ez volt ama parancs, amit az Atyaistentől kapott , amiről
szóljon és ez nem más mint az örök
élet, amit úgy hirdetett amint azt neki
megparancsolta. Az isteni parancsolatokról több helyen olvasunk a Szentírásban.
Gondolhatunk a prófétáknak tett parancsokra, a tízparancsolatra, vagy magára a
szeretet kettős parancsoltára, az újszövetség parancsolatára az Isten és
embertárs szeretetére. Jézus életét
olvasva a Szentírásból az a hiteles élet áll előttünk, amit egy pár szóban a következőképpen
foglalhatunk össze: Jézus készséges volt az isteni parancsot meghallani,
megérteni és ennek alapján élni, ami be is teljesedett az életében.
Az isteni parancs tekintélye manapság ugyanaz, mint volt régebb is, csak
talán e tekintélynek súlyát másképpen „mérték” egyes korokban, mint mondjuk,
ezt ma tesszük.
Kérdezzük csak meg a 70-80 éves
közöttünk élőket, hogy mint változott az isteni parancshoz való viszonyulás
például abban az időben, amikor az Istent a templomba kívánták „bezárni” és
mint van ez manapság amikor mi akarjuk Istent a templomba zárni vagy akár
kizárni az életünkből is.
Jézus isteni parancsként kapta az örökéletről szóló beszéd üzenetét, amit
húsvétkor be is teljesített az ő életében, mert az élete az evangéliumok
tanúsága szerint nem zárul le nagycsütörtök és nagypéntek majd nagyszombattal,
hanem húsvét a folytatása annak a szeretetnek, ami erős, mint a halál, és ami
el nem pusztítható és nem zárható be a katonák által őrzött sziklasírba sem.
Jézus tehát nem elítélni, hanem megmenteni jött. Még van időnk arra, hogy
elfogadjuk az isteni ajándékot a hitet, még van időnk arra, hogy szeressünk,
hogy bízzunk és reménykedjünk, még van időnk arra, hogy a húsvéti evangélium
forrásából merítsük lelki szomjunk és lelki éhségünk italát és eledelét. Még van
időnk szeretni és hinni, még van időnk az örökélet reménységével húsvéti
zsoltárt közösen énekelni, imádkozni, és mint a tanítványok egykor (Jn 20,10) hazamenni a megtartó közösség reménységes
üzenetével.
Ámen
