Temetési beszéd néhai Nagy Etelka koporsója fölött

 

 

„Testem és szívem elemésztetik, de szívemnek kősziklája és örökségem örökké az Isten.”  Zsoltár, 73,26.

Gyászoló testvéreim, végtisztességet tevő gyülekezet!

 

 Nagyszombat délre megszólaltak a szaggató harangok. Ezek a harangok most nem az evangéliumi történet Jézus temetésére figyelmeztettek, hanem egy néhai testvér, édesanya, nagyanya és dédnagymama, anyós, anyatárs temetésére hívtak bennünket. Egy élete során sokat munkálkodó és élete vége felé sokat szenvedő néhai embertársunk életének a végtisztességére hívtak össze bennünket.

Ne kérdezd testvérem, hogy miért és kiért szól a harang, mert a harang értem, érted, értünk szól. Hogy emlékeztessen bennünket halandó életünkre, emlékeztessen bennünket arra, hogy életünk ideje itt e földi létben véges mindannyian halandóak vagyunk. Halandóságunk, múló emberi életünkre való emlékeztetés mellett viszont a harangok szava arra is emlékeztet bennünket, hogy életünk e földön nem hiábavaló.

Nem hiába szólal meg, nem hiába szólít meg bennünket a lélekharang, ami emberi életük elmúlására figyelmeztet és az életünket megtartó gondviselő Isten felé fordítja a figyelmünket. Nem tudunk, de nem is érdemes elmenekülni sem a harangok szaggatása elől, sem a magunk lelkiismerete elől sem. Pedig mennyire fájdalmas a harangszaggatást hallgatni, mert van, hogy hasonlóképpen szaggat a lelkiismeretünk is, amikor megvizsgáljuk!

Földi halandóságunk elől nem menekülhetünk el, nem tudunk elrejtőzni a halál elől sem, ha szólítanak akkor válaszolnunk kell. Vannak kérdések, amelyeket nem feltétlenül akarunk meghallani és megtehetjük azt, hogy ezekre ne is válaszoljunk, de van olyan kérdés, amire válaszolnunk kell, nem térhetünk ki a válasz elől. Amikor fáj a testünk amikor fáj a lelkünk, orvoshoz megyünk. De végsősoron mindannyiunk Orvosa, Aki gyógyíthatlan betegségeinkkel is magához szólít, az a Jó Isten.

 

A temetéskor szaggató harangok a földi halandóságunk hírnökei, de valami mást is üzennek. Kongásaiban megszólítanak a bibliai versek üzenetével is. Mint ma is. A zsoltárossal. „Testem és szívem elemésztetik…” Milyen kimondhatlanul nehéz szembesülni ezekkel a bibliai szavakkal. Ami pedig nehéz, ami kellemetlen, azt szeretjük elkerülni, vagy tudomásul se venni. De épp, mint a szaggató harangok belekonganak fülünkön keresztül a lelkünkbe, úgy a bibliai vers is áthatja egész emberi lényünket, lelkünket, szívünket.  Mint a lélegzetvételünk, mint a szívdobogásunk, mint minden mozdulatunk olyan a bibliai vers üzenete. Nem kerülhetjük ki, azt, hogy ne hassa át lelkünket, életünket.

 

Testem és szívem elenyésztetik. Szólít meg a zsoltáros. Amíg nem találkozunk az élettapasztalataink során e bibliai vers mélységével, addig úgy vagyunk, mint a harangszaggatással: igazán csak akkor járja át a szívünket a harangszó, ha nemcsak tudjuk, nem csak értjük, de érezzük is ennek az üzenetét.  Amíg nem állunk meg betegágyak mellett, amíg nem gondozzuk elesett, beteg, ágyhoz kötött betegeinket, amíg nem éljük át azt a tehetlenséget, amit a beteg ágyak mellett átélünk, amikor segíteni szeretnénk, de nincs rá módunk. Amíg nem hatja át testi és lelki fájdalom a szívünket addig fel se fogjuk mit üzen a bibliai vers azzal, hogy   a testünk és a szívünk elenyészik. Az enyészetté lesz a testünk és a szívünk is.

A testi és lelki szenvedésről, fájdalmakról üzenő bibliai vers akkor érkezik el leginkább hozzánk, ha mindezt ahogy mondani szoktuk „test-közelségből” ismerjük meg. Mikor pedig ennyire életünk részéve lesz e bibliai versnek a felismerése, hogy a test és a szív elenyészik, akkor sok minden történhet bennünk. E felismerés mély szomorúságba, búskomorságba esünk, amint a Példabeszédek könyve is utal erre, nincs semmi új a Nap alatt és minden hiábavaló, mert minden elmúlik és ez ellen nem tehetünk semmit. Ilyenkor vagy nem akarjuk vagy nem tudjuk tudomásul venni azokat a dolgokat, amelyek ellen semmit sem tehetünk, vagy pedig jelen maradunk ezen fájdalmas felismerés után is a testi és lelki szenvedők mellett.

A szenvedők melletti jelenlét igencsak próbára tesz bennünket. Emlékezzünk Jézus kínszenvedéseinek, kereszthalálának a történetére, mennyi minden történt. Péter megtagadta, Júdás elárulta, János a szeretett tanítvány pedig ott volt a kereszt tövében és jelen volt Jézus szenvedései idejében, mint édesanyja tette és mindazok, akik elkísérték erre az utolsó útra. Hasonlóképpen vagyunk mi is, amikor a testi és lelki elenyészettel találkozunk, mert mi vagyunk sokszor a Péterek, a Júdások, mi vagyunk János és Mária Magdaléna, Márk és az ő édesanyja és a többiek. Vagyis előttünk is, már a Bibliában is elénk tárul az, hogy milyen nehéz szembesülni a testi elenyészettel. Ekkor a legtöbb, amit tehetünk az, hogy lehetőségeink szerint ott legyünk, jelen legyünk a szenvedők mellett, amíg eltudják fogadni a jelenlétünket, és minden tőlünk telhetőt megtegyünk. Ez a helyzet hasonlít ahhoz az esethez amikor valaki mély gödörbe esett és mi onnan szeretnénk kisegíteni, de közben, ha nem vigyázunk akkor mi magunk is a gödörbe zuhanunk és nemhogy segítenénk a bajba jutotton, mi magunk is bajba kerülünk, nemhogy kihúznánk a gödörbe esett, de mi magunk is mellé zuhanunk. Ilyenkor sokat jelent, ha velünk is törődnek, ha minket is szeretnek, ha mellénk is oda állnak, miközben mi a nehézségben levő mellett nap mint nap ott vagyunk, szeretetteljes törődéssel. Testünk és szívünk elenyészik. Szeressük tehát elenyésző testünk és szívünk, szeressük önmagunkat és szeressük embertásainkat. De vajon ennyi elég lenne, vajon ennyi megoldaná a mi gondjainkat?

A felolvasott bibliai vers tanúsága szerint nem elég csupán embertársaink és önmagunk szeretni.  Mert elenyésző szívünknek van egy kősziklája, és ez nem más, mint maga az Isten. Az Isten, aki adta a lelkünket, az életünket, aki megformált bennünket édesanyánk méhében, az Isten, aki nem hagyja szívünket csak elenyészni, mert az elmúlással, az enyészet mellett ő az a kőszikla, ami soha nem enyészik el. Ő az az örökség, amit nem lehet elvenni. Isten iránti szeretetünk elenyésző szívünket megtartó örökségbe gondviseli.

Ennek az ember és Isten iránti szeretetnek a tiszta lelkületét ismertem meg néhai Nagy Etelkában amikor évekkel ezelőtt házában meglátogattam. Első találkozásunk alkalmával annak a bibliai versnek a valósága jutott eszembe, az a Jézusi mondás, hogy „Boldogok, akik sírnak...” Valóban egy mosolygos, önmagában boldog beteges idős asszonnyal találkoztam ekkor, aki úgy nyílt meg beszédében előttem, mint ahogy kinyílik tavasszal a rügy, hogy gyümölcshozó virágait kibontsa. Amikor hallgattam, magam előtt láttam testvére mellett amint a szülői házról beszélt, magam előtt láttam később fiatal asszonyként, majd ötgyerekes édesanyaként, amint férjével, akivel 56 évi házasságban éltek. Az idős, beteges özvegyasszony életének nehézségeit úgy panaszolta el, hogy közben a szeme mosolygott.  Beszélt küzdelmes életéről, és végül elmondta, hogy betelt az élettel és közben nagy-nagy szeretettel beszélt távoli és közeli gyermekeiről, szeretteiről.  Tapasztalataim szerint az tud csak ilyen mély és tiszta szeretettel beszélni szeretteiről, akinek a szívében az Isten iránti szeretet is áthatja.

 

Temetési beszédem alapgondolatának eddigi beszédemben többnyire az első feléről beszéltem, ahol az elmúlásnak, az enyészetnek a fájdalmával szembesülünk, különösen temetések, végső búcsú idejében. A felolvasott zsoltáros versnek a második részét nehezebben halljuk meg, nehezebben fogadjuk be, mert a fájdalmak, a kiszolgáltatottságok mintha teljesen elkendőznék szemünk elől a szomorú valóságot.  A fájdalmaktól elesett ember nem látja, nem érzi sokszor csak a fájdalmait és nem látja a fájdalmak fátylán át a reménységnek világosságot adó oly sokszor ellobbanó törékeny gyertyalángját. Fájdalmainkban azt éljük, át, hogy csak árnyékban járunk, de elfeledkezünk arról, hogy ahol árnyék van, ott fénynek is lennie kell. Azt is átéljük megrendítő fájdalmainkban, hogy igazán nem árnyékban, hanem teljes sötétségben vagyunk és nincs egy pislákoló reménysugár sehol.  A sötétségben egyedül a reményt csak az adhatja, ha megérezzük, hogy nem vagyunk egyedül, más ott van velünk a sötétségben, az elhagyatottságban. Amikor nem látjuk, de kézfogásáról, simogatásáról, ápoló kezének mozdulatáról megérezzük, hogy a teljes testi és lelki sötétségben nem vagyunk egyedül. És csak azokat tudjuk elfogadni e teljes kiszolgáltatott sötétségben, akik a sötétségben érzik a lelkünk sóhaját, akiknek megtudjuk engedni, hogy lelkünk legmélyebb legféltettebb titkaiba is velünk legyenek.  Itt a testünk és lelkünk elesettségének a legsötétebb zugaiban jó, ha megtapasztaljuk, hogy itt sem vagyunk egyedül, mert van, aki megfogja kezünk, van, aki megsimogassa arcunk, van, aki mellettünk marad és nem hagy magunkra.

Lelkünknek megmélyebb, legrejtettebb zugában – eljön az idő amikor csak önmagunkra maradunk, mert helyettünk nem szenvedhet senki, nem hordozhatja el a fájdalmat senki, mint ahogy helyettünk nem született meg, úgy nem is halhat meg senki. Amikor teljes magányunkban már senkit sem tudunk elfogadni magunk lelki gyötrelmeinek a sötétségében, akkor ismerjük fel az isteni szeretetnek a megtartó erejét. Elenyészik a szívünk, de szívünknek van egy kősziklája, ahol nincs enyészet, szívünknek és egész életünknek van egy öröksége, amit nem vehet el senki tőlünk, van egy örökkévaló jóság, szeretet, reményt és életerőt adó hatalom, aki elhívott bennünket erre a földi létre és aki életünk végén befogad bennünket, úgy, hogy közben itt marad hátrahagyott szeretteinkkel is.

Ennek az isteni szeretetnek az örököse volt immár néhai Nagy Etelka is. Ezt az isteni szeretetet ismerte, tapasztalta meg a szülői háznál, gyerekkorában majd később fiatalkorában és azután is amikor családot alapított. Amikor édesanyaként éjt nappallá téve dolgozott, hogy gyerekeit férjével együtt felneveljék és úgy engedjék életre, hogy ők is, mint gyökereivel a fa belekapaszkodjanak az élet talajába, ahol az isteni szeretet megtartó erejétől ők is rátalálnak életük soha el nem enyésző kősziklájára, ahol, mint erős alapra felépíthetik a viharban is ellenálló házukat, otthonunkat, életüket. Mikor utoljára kért arra, hogy imádkozzunk otthonában és halk szavakkal mormoltuk az imát, akkor teljesedett ki ennek a hitnek a megtartó ereje, hogy nemcsak elenyészik a teste és a szíve, de van egy megtartó öröksége, amihez hűséges marad mindhalálig és elnyeri az élet koronáját. Legyen számára könnyű a föld, hozzátartozói e nehéz gyászban találjanak egymásra és őket támogató együttérző embertársaira. A távozó lelkét fogadja be Isten az Ő örök világosságába, testének az édes anyaföld ölén adjon csöndes pihenést.

Búcsúzzunk tehát tőle a felolvasott zsoltárral: „Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, oh Isten, mindörökké!” Ámen

Hiterősítő istentisztelet alkalmával a Nyárádszentmártoni Unitárius Templomban, 2026 március 20

 

 03.20-án, írta és elmondta: dr Sándor Szilárd

 

„Hanem hajtsa magához a mi szívünket, hogy járjunk minden ő útaiban, és őrizzük meg az ő parancsolatait, rendeléseit és végzéseit, amelyeket a mi atyáinknak parancsolt. És ezek a szavak, amelyekkel imádkoztam az Úr előtt, a mi Istenünk előtt éjjel és nappal, hogy ítéletet tegyen az ő szolgájának és az ő népének, az Izráelnek, minden időben, hogy megismerjék a földön minden népek, hogy csak az Úr az Isten, és hogy ő kívülötte nincsen más.”1.Kir.8,58-60

„Dicsérjetek az Úrnak nevét, mert az ő neve dicső egyedül, az ő dicsősége égre-földre kihat.”  Zsolt.148,13

„Én pedig ezt mondom néktek szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket!” Mt. 5,44

 

Kedves keresztény testvéreim! A mai hiterősítő istentisztelet alkalmára előírt bibliai versekből olvastam fel. Tehát a bibliai verseket nem én választottam. Ha gyakorlati szeretnék lenni, akkor azt is mondhatnám, hogy ezek a bibliai versek választottak engem, hogy prédikáljak erről az ökumenikus imahét alkalmával. Azt, hogy én most itt vagyok és prédikálok az sem az én választásom, mert a lelkésztársam és talán az imahetet szervező gyülekezeti tagok meghívásának, illetve engem való választásának teszek eleget, illetve viszonzom a lelkésztársam imaheti szolgálatát, amit a székelykáli szószéken végzett el szintén imaheti szolgálatra való meghívás alkalmával.  Tehát remélem sikerült két kérdést világosan elmondanom: az egyik, hogy a bibliai verseket nem én választottam, mert ezek a mai alkalomra előírt bibliai versek, amelyeket az ökumenikus tanács határozott meg, a másik pedig az, hogy lelkésztársam imaheti prédikációját kölcsönösségi alapon viszonzom.  Prédikációmban egy pár személyes történtet is elmondok, hátha sikerül ekképpen világosan és érthetően kifejteni a fenti bibliai versekről a mondanivalómat.  Remélem hogy a gyülekezeti közösség is figyelmesen végig tud majd hallgatni   és többé-kevésbé érthető is lesz az, amiről és ahogy beszélek. Egy pár évvel ezelőtt, nyárádmenti szószékeken elmondott prédikációmról azt hallottam vissza, hogy érthetlen. Akik nem értették a prédikációim azok közül egy páran, de azok jó hangosan el is mondták ezt - kiegészítve személyemet elmarasztaló, ellenséges indulatú véleményükkel is.  Akik számára viszont érthető volt az ahogy és amit prédikáltam, azok elgondolkoztak rajta és csendben maradtak és amikor találkoztunk kérdéseket tettek fel és kedvesen elbeszélgettünk utána.  Sajnos, hogy leggyakrabban a zajos kevesek hangja hallatszik, míg a csendes többség csendben marad. Érdekes módon ugyanaz a beszéd, ugyanaz a prédikáció egyes hallgatók számára érthető, sőt van aki kimondottan szeretettel hallgatja és lelkét építi a bibliai versekről szóló beszéd, más pedig vagy nem ért semmit belőle, vagy  - mivel talán prédikáció hallgatás alatt elfeledkezik Istenről - nemhogy lelkét építené, de egyenesen rombolja, mert olyan indulatokat vált ki, amelyeknek következtében engem a prédikáló papra nagyon megharagszik, és már-már ellenségének is tart, miközben én nem teszek egyebet, minthogy a bibliai versekről prédikálok.

Szóval tudom, hogy nem kell bemutatkoznom a gyülekezetnek, sem a prédikációmról sem kell semmi különöst elmondanom, mert a gyülekezet tagjai között vannak, akik gyerekkoromból, ifjúkoromból ismernek és többségük talán emlékszik még arra, hogy egy pár évvel ezelőtt a szomszéd faluban egy év híján 20 évet végeztem jól-rosszul a papi feladataim, és hirdettem az evangéliumot. Ennek igyekszem eleget tenni most is, tudva azt, hogy evangélium örömüzenetének hirdetése, de ennek a befogadása is, Istenre való lelki ráhangolódást feltélez az istentiszteleten.

Az evangélium hirdetése - örömüzenet. Az örömhöz természetéhez pedig hozzátartozik a humor, a mosoly s talán a nevetés is.  Szóval ezt ne feledjük el most sem amikor a jézusi felhívás ezen a hiterősítő istentiszteleten arra kér, hogy szeressük ellenségeinket. Esetleg van valaki, aki 25 évi Nyárád-menti szolgálatomból ismerve, ha ellenségként tekintene rám, azok számára is érvényes a jézusi felhívás, hogy szeresse ellenségét. Ha valaki számára az ellenség esetleg én lennék, akkor próbájon Jézusra hallgatni, így valamennyire elfogadni e szószéken és ha tud akkor szeressen is. 

A magam részéről tiszta lelkiismerettel elmondhatom e szószéken, hogy én ebből a tekintetből nehéz helyzetben vagyok ma este, mert nem tudok eleget tenni ennek a jézusi felhívásnak: ugyanis itt ebben a nyárádszentmártoni templomban a ma esti ökumenikus gyülekezeten részt vevők között számomra ugyanis nincs ellenségem – legalábbis nem tudok róla - így hát egyelőre nem tudok eleget tenni ennek a jézusi parancsnak. Viszont, ha nem lenne, vagy nincs is ellenségem, akkor sem jelenti azt, hogy nincs kit szeretnem. Jézus ugyanis nem azt mondja, hogy csak az ellenségeinket szeressük. Ő, Jézus ugyanis azt is mondta, hogy szeressük az Istent, teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből és azt is, mondta, hogy szeressük felebarátainkat mint önmagunkat. Tehát számomra ma este nem marad más, minthogy szeressem az Istent, és szeressem felebarátaim mint önmagamat, ha nem lenne lehetőségem még elgondolkoznom sem azon, hogy miként szeressem ellenségeim, ha ugyanis nem találok-e a templomban ellenséget.

Nem tudom, nem ismerem annyira a gyülekezetet, hogy tudnék, erről, de azt gondolom, és azt feltételezem, hogy a gyülekezet tagjai is valami hasonló helyzetben lennének, mint én, mert nem hiszem, hogy itt a templom padjaiban bárki is találna számára ellenséget, akivel szemben ezt a jézusi felhívást kellene gyakorolnia. Természetesen nem jelenti ez azt, hogy e tekintetben ne tévednék, vagy ne tévednénk és azt sem jelenti, hogy ne lenne nekem ellenségem, vagy a gyülekezet tagjainak se lenne ellensége, akivel szemben elgondolkozhatunk a jézusi felhívás kapcsán, hogy mint is tudnánk őket szeretni.  (Ez a bevezető az ellenségről eredetileg humorosra készült, de nem tudom mennyire sikerült ezt átadnom a hangsúlyommal, beszédemmel, megtudom talán akkor majd, ha lejár a szolgálatom és ha beszélnénk erről.) De ne siessünk előre, mert nem csak ezt az egy bibliai verset olvastam fel, van még előtte másik kettő. Veszem tehát sorra mind a három bibliai verset.

Az első felolvasott bibliai vers a Királyok első könyvéből Salamonnak a templomépítő királynak a templomszentelői imádságából van. A jó Isten megajándékozott engem immár több mint harminc éves múlttal egy olyan számtalan kihívással megterhelt lelkészi szolgálattal, hogy az előző egyházközségben való lelkészi szolgálatom első tíz éve után, felépült a tanácsterem - a lelkészi lakás és környéke állandó tatarozási-javítási munkálatai mellett - felépült a templom is. Ennek köszönhetően én magam is részt vettem templomszentelői ünnepségen, és éppen ezért számomra más hangzása üzenete van ezeknek a felolvasott bibliai verseknek. Az is tény, hogy amint a templomszentelésre sor került nemsokkal azután itt találtam magam, ezen a nyárádszentmártoni szószéken, amikor a megüresedett lelkészi állást pályáztam meg és bemutatkozó istentiszteletet tartottam, ezen a szószéken, ahol gyerekkoromban egy prédikációt hallgatva kezdett elmélyülni az az út lelkemben, ami a lelkészi pálya felé vezetett. Volt alkalmam még e szószéken prédikálni, légációban, Szentmárton ünnepén, egyházi gyűlések alkalmával és az is tény, hogy legutóbb a bemutatkozó istentiszteleten prédikáltam.

Nos ezek után amint engem is megszólított a  salamoni templomszentelői imádság bibliai fohásza és ezt a megszólítást továbbítom a gyülekezet tagjai számára is, ökumenikus imaheti prédikációban: engedjük, hogy az Isten hajtsa magához a mi szívünket, és járjunk minden ő útjaiban, és őrizzük meg az ő parancsolatjait, rendeléseit és végzéseit, melyeket a mi atyáinknak is parancsolt, az imádságainknak szavai legyenek jelen az Isten előtt éjjel és nappal, mert ő ítéli meg az Ő szolgáját és az Ő népét, minden időben, hogy megismerjük alkalomról alkalomra, időről időre, hogy az Isten az Úr és nincs Nélküle más Isten. Én is kértem és kérni fogom ezután is Istent, hogy hajtsa a szívemet magához, hogy az Ő útjaiban járhassak. Akkor is, ha ezen a szűk, de életre vezető úton, kevés emberrel találkozom, de jó nekem ezen kevesek közé tartozni, akikkel ismerjük egymást és azt is megtapasztaltam, hogy amikor tiszta volt a szívem és volt erőm ezen az úton járnom és valahányszor igyekeztem betartani az isteni parancsolatokat, akkor éjjel és nappal nem maradtak hiábavalóak az imádságaim. Amennyire tőletek telik testvéreim, ti is hajtsátok szíveteket az Istenhez, igyekezzetek megismerni és követni az isteni parancsokat, hogy ne legyenek hiábavalóak imádságaitok.

A második felolvasott bibliai vers a Zsoltáros könyvéből való és arra buzdít, hogy dicsérjük az ő nevét, mert az ő neve dicső egyedül és a dicsősége égre és földre kihat. E zsoltáros bibliai vers a templomszentelési imádság bibliai verse után talán világosabbá teszi számunkra, a következőket. Ne akarjunk, ne vágyjunk semmi féle dicsőségre, ne várjunk semmi féle dicséretet senkitől – hiszem a dicsőség csak az Istené és a dicséret is csak Őt illeti, ami égre és földre kihat.

Nekem már – aki az unitárius lelkészek között már az idősödő korosztályhoz tartozom, mint aki már közeledek a nyugdíj felé már rég nincs szükségem semmiféle dicséretre. Gondolom ezzel nem csak én vagyok így, mert ahogy az idő telik az élettapasztalat egyre inkább azon bölcsesség felé vezeti az imádságos lelkületű embert, hogy ne vágyjon semmiféle dicsőségre és ha dicsérik akkor kezdi kényelmetlenül érezni magát, mert ahogy az idő telik, és az ember lelke is érettebb lesz, egyre inkább világossá válik mindenki számára, hogy a dicséret és a dicsőség csak egyedül az Istent illeti meg és senki sem méltó semmiféle földi dicsőségre, dicséretre.  A dicséretre tehát az Istenben bízó embernek nincs szüksége, viszont van valami más, ami mindannyiunknak fontos volt, maradt és marad ezután is. Ezt úgy nevezzük, hogy elismerés. Igen, mindannyiunknak szüksége van az elismerésre, ami megerősíti és táplálja bennünk a bizalmat, a reményt, hogy értelme van a munkánknak és várjuk a megerősítő elismerést, hogy amit tettünk annak értelme van és folytassuk tovább, Mindannyian várunk arra az isteni áldást megerősítő emberi szóra, amit a bibliai így említ, hogy: Jól vagyon hű és jó szolgám, kevésen voltál hű, sokra bízlak ezután. Ne vágyjunk tehát semmi dicséretre, dicsőségre, de annál inkább ismerjük el egymásnak a munkáját és azt, amit a közösségért tesz, és fogadjuk el, ha azon kevesek között vagyunk, akiket ez elismerésbe részesítenek. Ezzel kapcsolatosan elmondok egy személyes történetet, ami talán jobban megvilágosítja miről is beszélek, saját tapasztalatomból.

Velem történt meg, hogy egy régi ismeretség és már-már barátság után, ismerősöm oly annyira megkárosított lelkileg és nemcsak, hogy egyszerűen nem tudtam fogadni egy embernek a köszönését. Csodálkoztam magamon, mert nem hittem volna, hogy velem ilyen megtörténhet. Arról van szó, hogy köszöntek nekem és nem tudtam fogadni, egyszerűen nem jött ki hang a számon. Nem azért, mert fennhordtam volna az orrom, ahogy mondani szokás – de nem jött ki hang a számon, hogy fogadjam a köszönését. Ha nem velem történik nem hiszem, hogy ilyen létezik. Nos ez az ismerősöm egy idő után, hogy nem fogadtam a köszönését megállított és megkérdezte, hogy tiszteletes úr, mondja meg legyen szíves miért nem fogadja a köszönésem. Mintha vártam volna ezt a kérdést. Meglepődtem, de ugyanakkor jól is esett a kérdése.

A válaszom ez volt:

-        pont ezért kedves barátom.

-        Miért is?  -kérdezett tovább.

-        Azért, hogy kérdezd meg, hogy miért is nem fogadom a köszönésem. – válaszoltam.

-        Értem, akkor ezután fogadja a köszönésem? Kérdezett tovább.

-        Nem tudom – válaszoltam.

-        Mit kellene tegyek, hogy fogadja ezután is, kérdezett tovább.

-        Kérdezze meg, hogy miért nem fogadom. Válaszoltam,

-        De hát megkérdeztem, nem válaszolna lenne szíves a kérdésemre?

-        De igen. Azért nem tudtam fogadni a köszönését kedves barátom, mert az ahogy velem viselkedett azt én nem érdemeltem meg. Egyet tudsz ebben érteni velem, hogy nem érdeleltem meg a részedről amint velem viselkedtél és én nem szolgáltam erre rá.

-         Igen tiszteletes úr, igaza van, nem érdemelte meg azt amint viselkedtem én is.

-        Köszönöm. Jött a válaszom.

-        Ezután biztos vagyok benne, hogy nemcsak a köszönésed tudom fogadni, de lesz közös témánk is, amiről elbeszélgessünk.

És valóban azután egy párszor találkoztunk és kisegítettük egymást amikor a szükség megkívánta és éppen olyan jól érezzük magunkat egymás társaságában, mint valamikor régen. Az egésznek a nyitja a beszélgetés, a beismerés volt. Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon én meglátom-e azt amikor valaki nem fogadná a köszönésem és meghallgatnám-e azokat a sérelmeit, amit én követtem el esetleg vele szembe és lehet, hogy nem is tudok róla. Igen, ha valaki fontos számomra, akkor az is fontos, hogy alkalomadtán köszönjünk egymásnak, ha találkozunk. Ha viszont nem történik meg a beszélgetés és úgy is köszönünk egymásnak anélkül, hogy tisztáztunk volna egy pár dolgot, amelyek kettőnk között nem rendeződtek el, azt jeleni, hogy már nem vagyunk egymás számára fontosak. Addig amíg ellenségek tudunk lenni egymás számára, addig még van esélyünk emberségünk, lelkiismeretünk élő. Ha már teljes közömbösségbe temetjük az ismeretségünk, akkor lehet, hogy köszönünk egymásnak, hogy ne botránkoztassuk meg a környezetünk, de talán jobban tennénk, ha nem köszönnénk, hogy hitelesek maradjunk, ami jelzi, hogy még fontosok vagyunk egymás számára, de valami nagyon megszakadt, de még tart a szeretet, fura módon éppen az által, hogy jelezzük egymás számára, hogy még látjuk egymásban az embert. Aki még ellenségnek sem jó, ott valami nagyon elszakadt és talán nagyon nehéz lenne ott embernek maradni egymás számára, ha egyáltalán lenne ilyen igényünk egy idő után.

Köztudott, hogy az ellenség csak a háborúban van, és ha nincs háború akkor az ellenség akár barátunk is lehetne. A háborúban „beszélnek” az ellenségek egymással, de nem kérdeznek rá egymás gondjaira és nem hallgatják meg egymást. Ha meghallgatnák egymást akkor megszűnne az háború és nem lennének ellenségek. Ha pedig nem lennének ellenségek akkor mit tennénk ezzel a jézusi felhívással, amikor arra kér, hogy szeressük ellenségeink? Kit szeressünk, ha nincs ellenség - kérdezhetnénk.

Hadd zárjam prédikációm azzal a felismeréssel, hogy az ellenségeink szeretetének az egyik feltétele az, hogy szeressük az Istent, és szeressük felebarátaink mint önmagunkat. Nem lehet ellenségeink szeretni, és felebarátainkat és önmagunkat gyűlölni.  Érdekes Jézustól megkérdezték ki az én felebarátom? Mert talán nem tudták ki is az. De nem olvasunk sehol arról hogy Jézustól azt kérdezték volna meg, hogy ki az én ellenségem? Talán  ez nem volt és nem kérdés azóta sem, mert valóban tudjuk azt, hogy ki az én ellenségem?

 Vajon Jézus milyen példázatot monadana  ha megkérdezénk, de ki az én ellenségem. Egyelőre a jézusi példázat arra tanít minket, hogy az ellenség az aki nem engedi, hogy az útjainkon tovább haladjunk, mert kirabol és ott hagy az út szélén kirabolva, kifosztva, megverve minket. Ehhez még az a magyar közmondás kívánkozik ide még egy záró gondolatként, hogy Isten őrizzen meg a jó baráttól mert az ellenségeimtől magam is megtudom védeni magam, és az is, hogy az ellenségeinknek sokszor többet köszönhetünk, mint a barátainknak.

De hogy ne zárjam ilyen kétértelműen a prédikációm, hadd ismételjük el Jézus felhívását: szeressük az Istent, szeresük az embert, felebarátainkat mint önmagunkat és ha  beteljesítjük a szeretet kettős parancsolatot, akkor  szeretjük ellenségeinket is. Ámen

 

 

 

 

Temetési beszéd néhai Kiss Ida koporsója fölött - Zsolt 86,11

 

Kedves gyászoló keresztény testvéreim! A betegségből való felgyógyulás reménye a szerető feleség, édesanya, nagymama, szerető lelkű rokon és barát számára szertefoszlott - immár néhai Kiss Ida visszaadta lelkét a teremtő Istenének és a végtisztesség órája után visszaadjuk testét az édes anyaföldnek. Nem szerettük volna kimondani, nem szerettük volna hallani ezt a mondatot, ezt a megállapítást. Mégis, mint a végső kegyelet órájában – nekem, mint e koporsó előtt szolgáló papnak - az Istentől kapott megbízatásom az, hogy az üzenetet, amelyeket rám bíz a mennyei Atya, hogy hangosan kimondjam.

Szomorú együttérző fájdalommal állapítom meg, hogy egy olyan néhai ember koporsója fölött kell kimondanom ezt a megváltozhatatlan megállapítást, akinek személyes találkozásunk, beszélgetésünk alkalmával és is megéreztem, megtapasztaltam ember-, és Istenszerető kedvességét, jóságát. A néhai kedves asszonynak emberi arcán szétáradó mosolya, meleg hangja sugározta azt a kedvességet, az a jóságot, ami a sok megpróbáltatásnak, gyötrelemnek a lelki kohójában, nemhogy megsemmisült volna, hanem azok a szenvedések és fájdalmak, amellyel együtt kellett élnie az emberi jóságának az értelmét, lehetőségét mintha még jobban közelebb vitték volna az ember- és Isten szeretethez.

E fájdalom mellett viszont az is áthatja gondolataim és érzéseim, hogy immár néhai Kiss Ida lelkét a fájdalom nem eltávolította Istentől, hanem inkább rámutatott a szeretet és hit forrására. Ebből a forrásból merítve tudta elhordozni szenvedéseit, miközben jósága és kedvessége szétáradt szerettei között. Hitében végső nyugalmat, örök üdvösséget és békét talált, és az isteni jóság, kedvesség áldásai élete során is jelen voltak. Mindaz, amit ebből az isteni forrásból adott tovább, tovább él szerettei emlékezetében, táplálva a soha ki nem fogyó reményt.

Vagyunk emberek, akiket a fájdalmak és szenvedések kegyetlenné, bántóvá, ellenséges érzületűvé tesznek és vagyunk emberek, akiket a fájdalom feltárja az életszeretet útjain az ember és Isten iránti kedvességet és hálát. Néhai eltávozó embertársunk lelkét a fájdalom nem eltávolította az Istentől, és embertől, hanem annál inkább rámutatott a szeretetnek és hitnek arra forrására, amelyből hitet és bizalmat merítve a fájdalmak elhordozását megtudta osztani úgy másokkal, hogy közben szétáradt a szeretetnek a megtartó jósága és kedvessége. Ez a néhai asszony adta vissza lelkét a Teremtő Istennek, mint ahol hite szerint végső nyugalmat örök üdvösséget, békét lel. A hitnek ez az üdvösséget, békét, nyugalmat és sok más megtartó isteni jóságnak, kedvességnek az áldásnak a titkai tárultak fel élete folyamán benne is és ennek az éltet megtartó isteni forrásból merített ő is élete folyamán. Amint lelkét visszaadja a teremtő Istenének, mindaz a jóság, szépség, kedvesség, hit és szeretet, amit megtudott osztani ebből az isteni életszentség forrásából itt marad továbbra is, abban az emlékezetben, amely a gyászoló család és szerettei lelkében is tápláni fogják a soha ki nem fogyó reményt. 

Azzal kezdtem, beszédem, hogy a betegségből felgyógyulás reménye szertefoszlott és az elmondottak után azzal folytattam, hogy amint elhal egy-egy remény, utána van, hogy új és új remények születnek újjá és vannak olyan remények, amelyek sosem halnak meg. Egy ilyen soha el nem múló remény az a hitnek forrásából felfakadó és soha ki nem apadó és a fájdalomban is megújító isteni szeretet. Ez a remény nem szégyenít meg, ez a remény akkor társul hozzánk, ha elesettségünkben, kiszolgáltatottságunkban, lelki és testi gyötreleminkben. Azért nem hal meg ez a remény, mert abból a soha ki nem apadó forrásból merít valahányszor kifogyna, vagy kiürülne a lélek kelyhéből ennek szomjat oltó drága itala, amely forrás nem más, mint az isteni szeretet. Ez az isteni szeretet hívott el mindannyiunkat a földi létre és ez az isteni szeretet fogad be az örökélet titkainak üdvösségébe is.

Mielőtt megszülettünk volna gondoskodó szeretettel viselte az áldást a szülői szeretet. Amikor megszülettünk a fájdalom gondviselő jóságával sírtuk bele magunkat a földi létbe. Amikor lejár életidőnk és távozunk - hitünk szerint - ugyanabba az isteni létbe távozunk, ahonnan érkeztünk, ahonnan megbízott bennünket az Isten azzal, hogy bejárjuk földi zarándokútjaink. Amikor megszülettünk sírtunk, mert fájt az isteni jóságból a földi létre ébredni.

A születés azonban nemcsak fájdalom volt, de öröm is. Az isteni létből való kiszakadásunk a születés fájdalma mellett - ha szívünket tisztán tartjuk - akkor hálát is érzünk a földi létben az emberi élet lehetőségeiért. A földi létnek, az emberi életnek a lehetőségét akkor láthatjuk meg, ha vigyázzuk lelkünket, amelyet ránk bízott az Isten, mert és ez a lélek emlékeztet bennünket mindarra a szépre, jóra, igazra, amit születésünkkor magunkkal hoztunk az Isten országából. Ha tehát az isteni léttől való elszakadás fájdalmával érkeztünk is, felvértezett bennünket az Isten azzal lélekkel, ami emlékszik mindazokra az áldásokra, amellyel elküldött minket az Isten e földi létbe, hogy ezekkel a Tőle kapott drága kincsekkel gazdagítjuk földi emberi életünket, környezetünket és mindazok életét, akikkel osztozunk földi életünk során. Ha tisztán tartjuk lelkünket, akkor ezek az isteni megbízatások mind tisztábban jelennek meg életünk során és így és tisztábban és tisztábban látjuk azt az utat, ahonnan érkeztünk és amelyen tovább, ha járunk, akkor az életünk teljességét úgy élhetjük meg, hogy Isten-, és emberszeretet áldásai kísérnek további útjainkon.

Ha tehát nem feledkezünk el Istentől kapott lelkünkről, ha lelkiismeretünk szavát nem engedjük megsüketülni a saját hangunk vagy a világ zajától, akkor voltak, vannak és lesznek életünkben pillanatok, amikor megtapasztalhatjuk annak az isteni világnak a szépségét, jóságát és igazságát, ahonnan érkeztünk e földi létre, s melynek értékeiből lehozhattunk egy-egy lelki világosságot megcsillanó szikrát vagy lángocskát a Földre. Mindannyian így szeretnénk berendezni otthonainkat, ezekkel a soha el nem múló értékekkel. Ezért dolgozunk, ezért imádkozunk, ez teszi értelmessé az életünket.

Csakhogy ez a lelkiismeretes életvezetés nem mindig ilyen magától értetődő, mint ahogy ezt itt most elmondtam. Vannak akadályok melyeket lehet, hogy mi gördítünk saját magunk elé, akkor, mert lelkiismeretünk szavára nem hallgatunk eléggé és az isteni fény így nem áradhat be életünkbe. Vannak tőlünk független külső akadályok is, amikor legjobb igyekezetünk ellenére sem sikerül megvalósítani a ránk bízottokat. Lehet, hogy olyan nehéz örökséget kaptunk, mellyel nem tudunk megküzdeni, vagy éppen olyanok ártanak nekünk, akiket tiszta szívvel és jó lelkiismerettel segítettünk, és soha nem számítottunk részükről bántásra, ellenségeskedésre, hogy ellenünk forduljanak.

Mindezek mellett és ellenére is, többé-kevésbé sikerül berendezkednünk e földi létre és otthonná alakítani világunkat.  Közben a földi életidőnk fogy. Megállíthatatlanul fogy. Sosem tudjuk mikor kinek mennyi adatott. Nehéz és kimondhatatlanul fájdalmas szembesülés az, mikor azzal találjuk szembe magunkat, hogy elérkezett az idő a távozásra, lassan elfogy az életidőnk. Nehéz, fájdalmas, de még mindig jobb ez a fájdalom, ez a lelki teher, minthogy ne akarnánk erről tudomást szerezni és úgy élünk, mintha ránk nem lenne érvényes a földi életünk végessége.   Igen, ez a szembesülés fájdalommal jár. Fáj, hogy itt kell hagynunk mindazt, ami e földi létünkben értelmessé, széppé, jóvá tette az életünket. Fáj, hogy itt kell hagyjuk szeretteinket. A földi élettől való búcsú nemcsak a távozónak fáj, de fáj az elbúcsúzás szeretteinek is, akik búcsút kell vegyenek tőle, a földi léttől való távozótól. Amikor távozunk az fáj, hogy azt az isteni jóságot amiért életünk során küzdöttünk, és berendezkedtünk erre a földi életre, itt kell hagynunk.

Egy ilyen végső búcsú idejében vagyunk most is, amikor Kiss, született Gönczi Ida koporsója mellett az utolsó kegyelet órájában rójuk le végtisztességünket. 

 

Néhai Kiss Ida koporsója mellett hitből fakadó reménnyel vesszük tudomásul azt, hogy Néhai Kiss született Gönczi Ida élete során a fájdalmak és nehézségek ellenére is megőrizte kedvességét, jóságát és Isten iránti szeretetét. Az emberi lét örömét és fájdalmát, a születés és halál titkait a hit szemszögéből vizsgálva, az isteni szeretet örök forrása előtt vigaszt, reményt kapunk a búcsú pillanatában is.  Az isteni szeretetnek eme forrásából merített ő is valahányszor élete megrendítő útjaihoz érkezett. Ennek az isteni szeretetnek az ereje hatotta át emberi halandóságát és gyengeségét is elfogadó lelkét és ebből nyert reményt ott is akkor is, ahol emberi ésszel, erővel nem lett volna elgondolható mindez.

E domboktól átölelt faluban nőtt fel, amelynek útjai bármilyen távolságról is haza vezetnek. Szülőfalujának megtartó szépsége és szeretete, a szűkebb családi otthonnak, a tágabb rokonságnak és faluközösségnek, majd a vidéknek, Erdélynek majd az egész kerek világnak egymást támogató, egymást segítő emberi jóságának útjai innen és ide el is vissza-vezetnek. Így indult el valamikor néhai embertársunk is szülőfalujából, szerető társra találva, hogy a családi fészekben őrizzék mindazt a szépet és jót, amit magukkal hoztak születésükkor és amivel a szülőföldük feltarisznyálta. A kor, amelyben éltek, felnőttek nem sok jóval kényeztette el őket sem. Nem sikerült letepedniük a közeli Marosvásárhelyen mert az akkori államhatalom ezt nem tette lehetővé számukra. Így Gyergyószentmiklóson találtak otthonra, de ezzel egy időben sosem feledkeztek el szülőfalujukról, ahova haza jártak amikor csak lehetőségük volt. Ezt a hazajáró szeretetet kapták és adták tovább gyermekeiknek is. Ez a hazajáró szeretet adott otthont számukra, ahol megpihenhetnek és tovább léphetnek az élet zajos útjain. Innen indultak és ide tértek vissza erőt, gyűjteni, friss és mély lélegzetet venni, kertet művelni, szülőfalujuk közösségével találkozni, örömben és bánatban. Ide jöttek vissza a temetőbe gyertyát gyújtani vagy más alkalmakor találkozni rég nem látott kedves jó emberekkel.

 

Ide tértek vissza most is. A végső búcsú, a végtisztesség idejében. Adjon Isten az örök távozónak az isteni oltalom titkaiban örök üdvösséget. A gyászoló család számára az együttérző szeretet enyhítse lelki fájdalmukat. Istenben bízó hittel búcsúzzunk tőle, Istenre tekintő lélekkel, azzal a zsoltáros bibliai verssel amelynek üzenete istentiszteletről istentiszteletre elhangzik az unitárius szószékeken, a csöndes imádságaink előtt, ráfigyelve az isteni jóságnak arra titkára, amelyet nem érthetünk meg, de lelkiismeretünk ablakait, ha szélesre tárjuk, oda beáramlik az a mennyei fény és világosság, ami fájdalmainkban is megtartó erő, hogy a letett igát felvegyük és tovább hordozzuk, mit ránk rak az élet terhe.  Ennek az isteni útmutatásnak a szűk, de életre vezető útjain járt immár néhai Kiss született Gönczi Ida is, ez az isteni oltalom kísérje tovább földi életútja után is és ez adjon a gyászoló szeretteinek erőt a gyász elhordozásában. Így legyen ámen.

 

 

 

Jézus nem ítélni, hanem megmenteni jött - húsvéti gondolatok

„ Én világosságul jöttem a világba, hogy aki hisz énbennem, ne maradjon sötétségben. Ha valaki hallja az én beszédemet, de nem tartja meg azokat, én nem ítélem el azt, mert nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért hogy megmentsem. Aki elvet engem, és nem fogadja el az én beszédeimet, annak van ítélő bírája: az az ige, amelyet szóltam, az ítéli el az utolsó napon. Mert nem én magamtól szóltam, hanem aki elküldött engem, maga az Atya parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak, és mit beszéljek. Én pedig tudom, hogy az ő parancsolata örök élet. Amit tehát én mondok, úgy hirdetem, ahogy az Atya mondta nekem.” Ján.ev. 12,46-50

                            

Ünneplő gyülekezet, szeretett testvéreim! Húsvét ünnepe van.  Ünnep - amikor lélekben készülünk az úrvacsorára.   Mintha csak a múlt héten lett volna Karácsony! – sóhajthatnánk fel közösen – amikor körben álltuk az úrasztalát a feldíszített karácsonyfa mellett és ünnepeltük Jézus születését és lám már le is járt a virágvasárnap, nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat s máris itt van húsvét egy szempillantás alatt. Mintha csak a tegnap vagy tegnapelőtt olvadt volna fel a hó és máris rügybe borultak a fák!

De talán mehetnénk előbbre is, nem is olyan rég volt a tavalyi húsvét és mintha csak épp egy pár nappal ezelőtt lettek volna el a 70-80 és idősebb évesek részére az elmúlt évtizedek, amikor még tele volt a falu azokkal az áldott emlékezetű emberekkel mára már a temetőben adták át testüket az édes anyaföldnek és lelküket az Örökkévaló Istennek.  Ha megkérdezzük őket hogy számukra mit jelent az idő, és az ünnep talán így válaszolnak: minden nap és minden ünnep ajándék. Talán az 60-70 majd az 50-60-as korosztály számára is gyűltek már fel évek, amelyekre emlékezve mintha csak a közelmúltban történtek volna. Ha őket kérdezzük az idő és ünnep megéléséről talán azt mondanák: ez számukra már egyre inkább drága kincs és érték.  A 40-50 majd a 30-40-es korosztály pedig mintha csak szemlélné a húsvétnak és egyáltalán életnek a rejtélyeit, mintha nem értené mi is történik körülötte. Az idő számukra sokszor kiszámíthatatlan, mint az ünnep is, mintha nem lenne idő semmire sem még ünnepelni sem. Igyekszik megérteni az ember az idősebbek történeteiből mindazt, ami számukra is hasznos lehet, ugyanakkor igyekszik megélni még az élet teljességében az érőt és a munkakedve. De ahogy egyre közelednek a 40 fele már érzik, hogy az életútjuknak mintha már a feléhez érkeztek mintha más íze lenne a kenyérnek, más illata a virágoknak, más árnyalata a színeknek és keresi a helyét a mindent felvállaló fiatalság és a már a tapasztalatokból megérett bölcsesség időskor között. A 20-30 évek közötti fiatalság életkedve és életereje teljességében mintha a világot kívánná elhordani a hátán – és közben keresi a helyét a világban, hogy hol is van és milyen is az a világ, amit vállára kíván venni s közben teljességében látni akar minden színt, megkóstolni minden ízt, megszagolni minden illatot és kézbe venni minden nehezet és könnyűt.  Ebben az életidőben érzi igazán az ember a húsvétnak minden erejét, kibontakozó szépségét, örömöket ígérő gyönyörűségét. Ekkor hiszi, hogy a világot a vállán elvihetné, mert karja „erős, , szíve emelkedett és végtelen a tér mely munkára hív”. A 10-20 évesek részére az egész idő és életérzés egy nagy titok, amit szeretne megérteni, megfejteni, megtalálni és kibontakozni, mint sziromból a rügy, rügyből a virág, virágból a gyümölcs. Azok, pedig akik 1-10 évek között élik az életet azok számára is sok rácsodálkozást tartogat a húsvét ünnepe!

Tudom, hogy az életidők felosztása igen önkényesen történt. Az emberi életet nem lehet tízesével-húszassával felosztani sem az időérzékelés, sem az életnek, a létnek a megélése szempontjából, mert rengeteg változáson megy keresztül a gyermek 1-10 éves kora között, hasonlóképpen 10-20 éve között, amíg eljut a fiatalságnak a felnőtt korig ahol felelősséget vállal saját életéért és majd, ahogy az idő telik már mások életéért is felelősséget vállal, akik hozza, tartoznak. Végül  az ember eljut abba az életszakaszba, amikor már, mint késő délután a Nap sugaraival átöleli a szürkülődő estét , úgy ölel magához minden szépet és jót és kíván mindent széppé és jóvátenni maga körül, amíg még életidő adatik e Földön.

 Mindezek ellenére, abban talán egyet tudunk érteni, hogy az ünnephez, az életidőhöz való viszonyulásunk változik korosztályonként. A különböző életidőben másképpen szemléljük az idő múlását, vagy az élethez, az ünnephez való viszonyulásunk és más, változó. Amennyiben egy hasonló gondolatsorral vizsgálnánk, meg hogy a különböző korosztály számára mit jelent Jézus és a húsvét üzenete az is más és más lenne. Mert ugyanazt a tanítást, ugyanazt a hitvallást egészen másképp érti és érzi a fiatalabb, mint az idős. Egészen más és más a viszonyulása például az örökélethez fiatalabb korban, mint idősebb korban például, amiről a felolvasott szentírási versben az Atyaisten parancsolataként mutat fel Jézus. Konfirmáció előtt egészen másképp látjuk ugyanazt az úrvacsorai kelyhet, vagy azt a darab úrasztali kenyeret, amiben még nem lehet részünk csak konfirmáció után, mint amikor már az élettel beteljesedve vesszük magunkhoz az úri szent jegyeket.

Ha szétnézünk  a templomban húsvét ünnepén, akkor látjuk, hogy melyik korosztályból vagyunk többen, és minden ünnep a közösséghez való tartozás jeleként egy számbavétel ahhoz is, hogy kik vagyunk, és hányan vagyunk azok, akik éhezzük és szomjúhozzuk az evangéliumot, a jézusi kenyeret és bort. Amikor majd kiállunk, az úrasztalához akkor látjuk, hogy kik vagyunk, kik maradtunk és kik jöttek újabbak közénk a szeretet asztala mellé, és lelki szemünkkel látjuk azokat is akikkel már nem fogyaszthatjuk el közösen a kenyeret és a bort az úrasztala mellett, mert már ahogy mondjuk és hisszük  : az örökkévalóságba költöztek.

Nos, én most nektek mondom ( és leírom itt J) szeretett testvéreim az evangéliumot, akik itt vagytok, és akik készültök majd kiállani az úrasztalához. Nektek mondom, nektek prédikálom a húsvéti evangélium üzenetét a felolvasott szentírási versek alapján, de midőn hozzátok beszélek, gondolok azokra is, akik nincsenek közöttünk valami ismerős vagy ismeretlen ok miatt is  és kérlek, amikor kiálltok az úrasztalához ti is gondoljátok, végig a közösséget ahova tartoztok és mindazokat is akikkel lélekben egyek lehettek  a jézusi  úrvacsorai találkozás alkalmával. Majd gondoljatok a legelső úrvacsoravételre, amikor megéreztétek először a kenyér ízét és a bor zamatát. Minden úrvacsoravétel alkalmával ugyanazt a kenyeret és bort veszitek magatokhoz, és ugyanolyan íze kell, legyen mintha először és utoljára vennétek magatokhoz a jézusi emlékezetre az utolsó vacsora jegyeit.  Emlékeztek bizonyára arra, amikor felért egy csodával, ahogy megálltatok az úrasztalánál, mert már beállhattatok azok sorába, akikre valamiért felnéztetek és jó volt már akkor egy közösségben lenni velük. Akiktől tanultatok, akik élete és véleménye jelentett számotokra olyan sokat mintha maga Jézus mondta volna a szavakat nektek.  Bizonyára ez azért volt, mert ők is valamikor ekképpen állottak volt első alkalommal az úrasztalához, mint akiket mintha maga Jézus küldött volna a szeretet-vendégségbe, hogy lélekben tisztuljanak és életük szebb és igazabb, hitelesebb, tehát örömtelibb lehessen. Mert megbízásuk volt valakitől, aki előtt szégyen volt csúf szavakat beszélni, aki előtt szégyen volt illetlenül viselkedni, de nem azért mert ezért büntetés várt volna, hanem egyszerűen, azért mert valami többlet volt az ilyen ember megjelentésében, amit nem lehetett sem megérteni sem elmondani, csak megélni lehetett. Jó dolog volt ilyen emberek mellett megállani és jó dolog ilyen emberek emlékét felidézni, amikor eljövünk ma is úrvacsoraosztó húsvéti ünnepünkre.

Ha valaha átélte valaki azt, amire itt utalok, akkor az érti mit jelent a felolvasott szentírási versben Jézus beszéde mely alapján ő világosságul jött a sötétségbe, de nem azért hogy ítéljen, hanem azért hogy megmentsen. Milyen jó megállani egy olyan Jézus mellet, aki elfogad, olyannak amilyenek vagyunk, aki nem elítélni, de megmenteni akarja az embert! Mindazonáltal pedig nem is kell,  Jézus ítéljen, mert elítéli az arra méltót az amit Jézus Igének nevez , amit ő szólt. Tehát ennek az igének, ennek a szónak a súlya, a szépsége, a méltósága, az ereje, az ember lelkét megszólító titka, amit Jézus mondott ez volt ama parancs, amit az Atyaistentől kapott , amiről szóljon és ez nem más mint az örök élet, amit úgy hirdetett amint  azt neki megparancsolta. Az isteni parancsolatokról több helyen olvasunk a Szentírásban. Gondolhatunk a prófétáknak tett parancsokra, a tízparancsolatra, vagy magára a szeretet kettős parancsoltára, az újszövetség parancsolatára az Isten és embertárs szeretetére.  Jézus életét olvasva a Szentírásból az a hiteles élet áll előttünk, amit egy pár szóban a következőképpen foglalhatunk össze: Jézus készséges volt az isteni parancsot meghallani, megérteni és ennek alapján élni, ami be is teljesedett az életében.

Az isteni parancs tekintélye manapság ugyanaz, mint volt régebb is, csak talán e tekintélynek súlyát másképpen „mérték” egyes korokban, mint mondjuk, ezt ma tesszük.

 Kérdezzük csak meg a 70-80 éves közöttünk élőket, hogy mint változott az isteni parancshoz való viszonyulás például abban az időben, amikor az Istent a templomba kívánták „bezárni” és mint van ez manapság amikor mi akarjuk Istent a templomba zárni vagy akár kizárni az életünkből is. 

Jézus isteni parancsként kapta az örökéletről szóló beszéd üzenetét, amit húsvétkor be is teljesített az ő életében, mert az élete az evangéliumok tanúsága szerint nem zárul le nagycsütörtök és nagypéntek majd nagyszombattal, hanem húsvét a folytatása annak a szeretetnek, ami erős, mint a halál, és ami el nem pusztítható és nem zárható be a katonák által őrzött sziklasírba sem.

Jézus tehát nem elítélni, hanem megmenteni jött. Még van időnk arra, hogy elfogadjuk az isteni ajándékot a hitet, még van időnk arra, hogy szeressünk, hogy bízzunk és reménykedjünk, még van időnk arra, hogy a húsvéti evangélium forrásából merítsük lelki szomjunk és lelki éhségünk italát és eledelét.  Még  van időnk szeretni és hinni, még van időnk az örökélet reménységével húsvéti zsoltárt közösen énekelni, imádkozni, és mint a tanítványok egykor  (Jn 20,10) hazamenni a megtartó közösség reménységes üzenetével.

Ámen

Sét

„ Ezután azt mondta Kain a tesvérének, Ábelnek: Menjünk ki a mezőre! Amikor a mezőn voltak, rátámadt Kain a tesvérére, Ábelre és meggyilkolta.” 1 Móz 4,8

„ Ádám újból a feleségével hált : Az fiút szült és Sétnek nevezte el, mert azt mondta: Adott nekem Isten másik utódot Ábel helyett, akit meggyilkolt Kain.” 1 Móz.4,25

Szeretett testvéreim!

Szeretettel köszöntelek a mai istentiszteleten. A mai evangéliumi verset egy sokunk által ismert történetből merítettem.  A beszéd három részből fog állani. A prédikáció első felében a sokunk által ismert szomorú bibliai történetből Ábelről a pásztorról fogok szólani, majd Kainról a földművelőről majd ennek kapcsám a gyilkosságról  és a halálról beszélek . Ez lesz az első két rész, majd a harmadik részben a gyilkosság és halál rövid  evangéliumi alapú értelmezése lesz ahol egy regényből is fogok idézni, majd Sétről Kain második testvérérének megszületésének evangéliumi üzenetéről szólok röviden.

Talán nincs ember aki ne ismerné Kain és Ábel történetét. Tudomásom szerint e történetről a beszolgáló lelkész is prédikált. A prédikációja témája az isteni kérdés volt Kain fele amikor a gyilkosság után így szólította meg Kaint: „Hol van Ábel a testvéred ?”. A mostani elmélkedés magáról a testvérgyilkosságról fog szólani, amikor „Kain rátámadt tesvérére Ábelre és meggyilkolta.” 

Kérdések fogalmazódhatnak meg bennünk a történetre gondolva: miért kell nekünk ezzel a történettel foglalkozunk ? Mi értelme van a testvérgyilkosságról hallani szószéki szolgálatot. Hogy és mint tudjuk ezt a mindennapi életünk szemszögéből megérteni és talán hasznosítani is az elhangzottakat? Mit akarhat ezzel a nem  prédikációban szokványos történettel mondani nekünk ma Isten ? És még sok más kérdés is felvetődhet a bibliai vers kiválasztása és mondanivalója körül. A prédikáció  ezekre a kérdésekre is igyekszik rávilágítani. Kérlek hát legyen halló fületek és nyitott szívetek az üzenet befogadására, hiszen én is így készültem erre a szolgálatra.

Tehát beszédem első felében Ábelről fogok beszélni, aki juhok pásztora volt. A pásztor éjjel-nappal törődik a nyájjal. Nappal keresi számukra a legjobb legelőt és tiszta ivóvizet és gondozza az állatait: mikor megnő a gyapjú megfüröszti őket és megnyírja,  levágja a körmüket ha elnő, megfeji őket, ha betegek akkor gondozza. Nemcsak a betegségektől védi, gyógyítja a rá bízottakat, de megvédi – és sokszor ha kell az élete árán is -  az ellenséges ragadozó támadásaitól. Soha sincsen egy helyben, mert keresi azt a legelőt ahol az állatoknak van mit enniük és terelgeti a nyájat a jó legelő fele. Időnként ha előfordul, hogy egy-egy állat ki akar a nyájból válni ez akarja a nyájat irányítani, és ezeket ha nem fékezi meg akkor a juhok össze-vissza csángálnak és egy idő után nem lesz mit legeljenek – tehát erre is gondja van a jó pásztornak. Erre milyen lehetőségei lehetnek ? Igyekszik megismertetni hangját a nyájjal, hogy ismerjék meg és kövessék őt vagy hallgassanak a hangjára mindenképpen.  A hangja mellett, ha furulyál is és ha megszereti az énekét a nyáj akkor sokszor a gondolatait is kitalálják  és követik őt. Milyen  sokat mondó is a népdalunk : „A juhásznak jó megy dolga, egyik domból a másikra terelgeti nyáját, fújja furulyáját, bú nélkül éli világát. Ha megunja furulyáját elő veszi bőr dudáját, bele fújja bújá a birka bőrébe, szélnek ereszti belőle” Időnként használja a botját is és nem csak azért, hogy rá támaszkodjon, hanem hogy irányítsa a jó legelő felé a nyájat. Vannak segítői is akik füttyszavára hallgatnak ezek a terelő pulik vagy a nyájat őrző-védő ebek, amelyek ha kell az ordasokkal is szembe szállnak. Ez a pásztorról egy olyan kép, ami sokunk képzeletében megjelenik természetesen sok más kiegészítéssel lehetne színezni még. 

A szentírásban a pásztor szó egy számolás alapján 101-szer fordul elő. Megtaláljuk az ószövetségi próféták történeteiben több helyen is. Maga Mózes is juhoz pásztora is volt, aki apósa juhait őrizte, de  később Dávid király is a pásztorok közül emelkedett fel királyi szolgálatra, aki pásztorparittyájával szállott szembe a hatalmas Góliáttal és győzte le aki az Istenét gyalázta. A zsoltárokban az Istenről egyik legszebb kép, amit olvasunk a mennyei pásztor képe, amit szép egyházi énekünkben is megtalálunk: „ Az Úr az énnékem őriző pásztorom, ezért semmiben meg nem fogyatkozom, gyönyörű szép mezőn engemet éltet és szép kies folyóvíznél legeltet. Lelkemet megnyugtatja szent nevével és engem igaz ösvényén vezérel.” Jeremiás prófétánál a pásztorokkal kapcsolatosan ezt olvassuk a 2,8 versben: „ népem pásztorai hűtlenül elhagytak engem” , majd a 3,15 részben a következőt: „ Adok majd nekik szívem szerint való pásztorokat, akik legeltetnek tudománnyal és értelemmel.”Ámos próféta maga is pásztor volt akinél az 1,2 verben ezt olvassuk:”elhervadnak a pásztorok legelői” Zakariás könyve 10,3 résznél pedig ezt olvassuk : „ haragra gerjedtem a pásztorok ellen” Az újszövetségben ott találjuk a pásztorokat a karácsonyi történetben is, de maga Jézus is beszélt arról, hogy ki a jó pásztor és önmagát is jó pásztornak nevezte.

Lám  a pásztor képe milyen sokszor előfordul a Szentírásban és milyen sok üzenete lehet a pásztor képének! Ábel is pásztor volt. És mint tudjuk ő az elsőszülött bárányából vitt áldozatot az Istennek. Azt adta ami számára a legdrágább volt. Sok álmatlan éjszaka utáni első áldását adta az Istennek. Jó szívvel és önzetlenül adta. Megtehette volna, hogy egyedül áldozzon ahol senki sincs, de ő testvére mellett áldozott. Mellette volt a testvére is.

És most nézzük meg Kaint, a földművelőt.  A földművelőről érdekes módon kevesebb helyen olvasunk a Szentírásban. Három helyen:

1.	1Móz 4,2	És ismét szűlé annak atyjafiát, Ábelt. És Ábel juhok pásztora lőn, Kain pedig földmívelő.
2.	1Móz 9,20	Noé pedig földmívelő kezde lenni, és szőlőt ültete.
3.	2Tim 2,6	A ki munkálkodik, a földmívelőnek kell a gyümölcsökben először részesülnie.

Ennek ellenére nem a sokszori megnevezés számít. Nem az hogy hányszor említi a Szentírás  a földművelőt. Ki ne ismerné a jézusi példázatot a földművelőről, a magvetőről? A földművelés semmivel sem kevesebb és semmivel sem értéktelenebb munka, mint az állatenyésztés. A mindennapi kenyér nem kerülhet az asztalra földművelés nélkül, de nem lenne az úrvacsorai kehelybe sem bor. Sőt mi több már azt is tudjuk, hogy az állattenyésztés előfeltétele is a földművelés. Nem célom összehasonlítani a földművelést az állattenyésztéssel vagy más munkával és nem is kell különösen kitérnünk ennek fontosságára sem.  Mégis a történetben amit mindannyian ismerünk arról van szó, hogy Kain  - aki a “föld terméséről” vitt áldozatot Istennek, arra “nem tekintett Isten”, ami miatt haragra gerjedt Kain és meggyilkolta testvérét a mezőn.

Mire képes a harag, mire képes az hogy Káin kissebbnek érezte magát valamiért Ábelnél , mire képes az irigység és mindaz a lelki teher ami oda vezet végül, hogy Ábelt meggyilkolja! A gyilkosról egy számolás alapján ötvenötször olvasunk a Szentírásban. A 25 zsoltár 19 versében olvassuk: “ Nézd mennyi ellenésgem van! Gyűlölnek kegyetlen gyűklölettel.” Mt.15,19-ben pedig ez áll: “ Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodások, istenkáromlások.” 1 Pét.4,15 ben a gyilkosok és a hozzá hasonló gonosztevők szenvedéséiről ezt olvassuk: “ Közülletek tehát senki se szenvedjen mint gyilkos, mint tolvaj, mint gonosztevő vagy mint más dolgába avatkozó.”  A Szentírásban megtaláljuk a gyilkosság elleni paracsot már a Tíz Parancsolatban, ami azonban a kaini gyilkosság után keletkezett és amit mindannyian imserünk és így hangzik: “ Ne ölj!” .

Minden ami élet-ellenes, az ölés az gyilkosság. Vajon miért gyilkolt Kain? Csupán azért, mert nem volt ez parancsba megtiltva számára ?  Vajon milyen közérthető és hatékony parancs szükséges ahhoz, hogy a gyilkosság megszűnjön ? Hiszen a mózesi jól ismert parancsolat után is történt gyilkosság! Elég ha Jézus meggyilkolására gondolunk a Szentírásból, vagy elég a mi első püspökünk börtönhalálának a gyilkosságára gondoljunk csupán. De vége hossza nem lenne a kaini történetek felsorolásának!

Minden gyilkosságnál elkerülhetlen, hogy ne gondoljunk a halálra. A halál  a mi felfogásunkban  életellenes. A halál a mi földni érzéseinkben, gondolatinkban az ami az élet ellen van. Nem hiába találjuk meg a mózesi törvényben a tiltást:Ne ölj!  Minden ami életellenes dolog az gyilkosság, az halál. Ilyen értelemben gyilkosság az amikor  felebarátunk életét megnehezítjük, amikor életére törünk. Nem hiába modta Jézus, hogy az ölés, a gyilkosság nem csupán az élet kioltását jelenti, mert minden ami embertsaink élete ellen van az már gyilkosság. Ezért mondta, hogy aki csak haragszik embertársára az már gyilkos  is. Az embertásaink életének megnehezítése már önmagában gyilkosság. Tehát gyilkol az is aki haragszik embertársára, gyilkos az is aki irigykedik, aki gáncsolja embertását  életében rosszindulatú pletykával, vagy bármivel.

A halálra sosemlehet felkészülni annak aki csak a földi életet szereti. Az elmúlt héten csengett a telefonom és egy egyházközségi tagunk beteg ágyához hívtak a családtagok. Az idős beteg néni halálán van és már várt. A családtagokkal való beszélgetés után imát mondtam az ágya mellett és elmondtam a miatyánkot. Láttam ahogy ajkaival mély sóhajok mellett mondta utánam az imádságot. Készült elhangyni a földi életét. Kihez fodulhat ilyenkor az ember, ha nem ahhoz Akitől életét kapta hite szerint az Istenhez ? Végső soron mindannyiam megállunk majd Isten előtt és egy felfogás szerinat akkor lesz majd a végső viszgánk előtte.

 Engedjétek meg hogy egy regényből idézzek most ami a gyilkosságról , a halálról szól Tamás Nándor, debreceni regényíró “Hét halálom” című munkájából: “ Nagyon röhejesnek érzem a tényt, hogy annak ellenére, az ember haláltudattal születik mégis folyton elfelekezik róla, mint egy szeleburdi gyerek a házi feladatáról és pont olyan értetlenül tud nézni, ha érte jön Hádész csónakja, mint a diák aki egy augusztus végi reggelen megdöbbenve értesül róla, hogy négy nap múlva less a matek pótviszsgája, ami egész vakáció alatt valahogy elkerülte a figyelmét.”

Ez idézet kapcsán tehetjük fel a kérdést: Vajon Ábel gondolta-e volna azt, hogy az Istennek bemutatott hála-áldozata a halálát fogja okozni ? Tegyül fel a kérdést saját életünkre vonatkoztatva a következőképpen: Gondolunk-e arra, hogy amikor Ábelként végezzük mindennapi munkánkat és hálát adunk az eredmény elérése után hogy ez valakinek annyira fog fájni számunkra ismeretlen ok miatt, hogy akár képes meg is ölni , meg is gyilkolni érte ? Hányszor vagyunk mi is úgy mint a regénybeli megállapítás, hogy éppen életünk pótvizsgájára kell készülnünk és a nagy vakcióban elfeledkezünk erről és nem készülünk a vizsgára? Vajon gondolt-e Kain arra, hogy miután áldozatát bemutatja Istennek gyilkolni fog? Gondolunk-e arra, hogy mi is Kainok és Ábelek vagyunk életünk során sokszor?

Ábelek vagyunk minannyian, amikor nem tudunk felkészülni arra megvédeni magunkat Kaintól és értetlenül állunk a gyilkos gondolatok, szavak, gondolatok előtt éppen azután mikor befejeztük hálaáldozatunkat Istennek. És, Kainok vagyunk  akkor ha elragad bennünket az indulat és nem az indulat less a miénk, hanem mi leszünk az idulaté és teljesen hatalma alá kerít bennünket. Ilyekor követjük el azokat a dolgokat ami után letörölhetetlenné less homlokunkon a bélyeg és hordoznunk kell  magunkon.

Tökéletes , befejezett ember nincs. Mert Ábel sem tökéletes és Kain sem tökéletes. Az sem jó ha nem tudjuk megvédeni magunkat és az sem jó ha embertársaink életére törünk. A jobb emberré levés valahol a kettő között van – tanít a történet bennünket.

Most egy pillanata álljunk meg és gondoljunk Ádámra és Évára, Kain és Ábel szüleire, akik a testvérgyilkosság után eltemették Ábelt. Mit tehetett Ádám és mit tehetett Éva? Sok mindent amit el sem tudunk képzelni és amit eltudunk képzelni az is. Ha tovább olvassuk a történetet akkor erre a kérdésre is választ találunk a 25. versben: “ Ádám újból a feleségével halt. Az fiut szült, és Sétnek nevezte  el, mert azt mondta: Adott nekem az Isten másik utódot Ábel helyett, akit meggyilkolt Kain.”

A prédikáció elején feltett kérdések megválaszolása több oldaról is lehetséges. Azért kell ezzel a történettel foglalkozzunk mert sokszor találjuk magunkat olyannak mint Ábel akire rátörnek Kainok hálaáldozata után és sokszor találjuk magukat olyannak mint Kain akik rátörünk embertársaink életére és sokszor magunk sem tudjuk hogy miért. 

Itt bent a templomban pedig kisumúl az arcunk, megtelik a lekünk fénnyel és az imádság a zsoltár világosságával. Tükör által homályos tekintetünk megfürürösztjük az isteni szeretetben és Ádámra és Évára tekintünk aki Ábel meggyilkolása után Sétnek adott életet. Egy kicsit olyan emberként készülünk elhagyni a templomot mit akik sem Ábelek, sem Kainok nem vagyunk hanem inkább olyan mint Sét, aki az új élet ígéretének áldott örökösei vagyunk , mint akiket szeret az Isten. Igy legyen, Ámen.