Temetési beszéd néhai Kiss Ida koporsója fölött - Zsolt 86,11

 

Kedves gyászoló keresztény testvéreim! A betegségből való felgyógyulás reménye a szerető feleség, édesanya, nagymama, szerető lelkű rokon és barát számára szertefoszlott - immár néhai Kiss Ida visszaadta lelkét a teremtő Istenének és a végtisztesség órája után visszaadjuk testét az édes anyaföldnek. Nem szerettük volna kimondani, nem szerettük volna hallani ezt a mondatot, ezt a megállapítást. Mégis, mint a végső kegyelet órájában – nekem, mint e koporsó előtt szolgáló papnak - az Istentől kapott megbízatásom az, hogy az üzenetet, amelyeket rám bíz a mennyei Atya, hogy hangosan kimondjam.

Szomorú együttérző fájdalommal állapítom meg, hogy egy olyan néhai ember koporsója fölött kell kimondanom ezt a megváltozhatatlan megállapítást, akinek személyes találkozásunk, beszélgetésünk alkalmával és is megéreztem, megtapasztaltam ember-, és Istenszerető kedvességét, jóságát. A néhai kedves asszonynak emberi arcán szétáradó mosolya, meleg hangja sugározta azt a kedvességet, az a jóságot, ami a sok megpróbáltatásnak, gyötrelemnek a lelki kohójában, nemhogy megsemmisült volna, hanem azok a szenvedések és fájdalmak, amellyel együtt kellett élnie az emberi jóságának az értelmét, lehetőségét mintha még jobban közelebb vitték volna az ember- és Isten szeretethez.

E fájdalom mellett viszont az is áthatja gondolataim és érzéseim, hogy immár néhai Kiss Ida lelkét a fájdalom nem eltávolította Istentől, hanem inkább rámutatott a szeretet és hit forrására. Ebből a forrásból merítve tudta elhordozni szenvedéseit, miközben jósága és kedvessége szétáradt szerettei között. Hitében végső nyugalmat, örök üdvösséget és békét talált, és az isteni jóság, kedvesség áldásai élete során is jelen voltak. Mindaz, amit ebből az isteni forrásból adott tovább, tovább él szerettei emlékezetében, táplálva a soha ki nem fogyó reményt.

Vagyunk emberek, akiket a fájdalmak és szenvedések kegyetlenné, bántóvá, ellenséges érzületűvé tesznek és vagyunk emberek, akiket a fájdalom feltárja az életszeretet útjain az ember és Isten iránti kedvességet és hálát. Néhai eltávozó embertársunk lelkét a fájdalom nem eltávolította az Istentől, és embertől, hanem annál inkább rámutatott a szeretetnek és hitnek arra forrására, amelyből hitet és bizalmat merítve a fájdalmak elhordozását megtudta osztani úgy másokkal, hogy közben szétáradt a szeretetnek a megtartó jósága és kedvessége. Ez a néhai asszony adta vissza lelkét a Teremtő Istennek, mint ahol hite szerint végső nyugalmat örök üdvösséget, békét lel. A hitnek ez az üdvösséget, békét, nyugalmat és sok más megtartó isteni jóságnak, kedvességnek az áldásnak a titkai tárultak fel élete folyamán benne is és ennek az éltet megtartó isteni forrásból merített ő is élete folyamán. Amint lelkét visszaadja a teremtő Istenének, mindaz a jóság, szépség, kedvesség, hit és szeretet, amit megtudott osztani ebből az isteni életszentség forrásából itt marad továbbra is, abban az emlékezetben, amely a gyászoló család és szerettei lelkében is tápláni fogják a soha ki nem fogyó reményt. 

Azzal kezdtem, beszédem, hogy a betegségből felgyógyulás reménye szertefoszlott és az elmondottak után azzal folytattam, hogy amint elhal egy-egy remény, utána van, hogy új és új remények születnek újjá és vannak olyan remények, amelyek sosem halnak meg. Egy ilyen soha el nem múló remény az a hitnek forrásából felfakadó és soha ki nem apadó és a fájdalomban is megújító isteni szeretet. Ez a remény nem szégyenít meg, ez a remény akkor társul hozzánk, ha elesettségünkben, kiszolgáltatottságunkban, lelki és testi gyötreleminkben. Azért nem hal meg ez a remény, mert abból a soha ki nem apadó forrásból merít valahányszor kifogyna, vagy kiürülne a lélek kelyhéből ennek szomjat oltó drága itala, amely forrás nem más, mint az isteni szeretet. Ez az isteni szeretet hívott el mindannyiunkat a földi létre és ez az isteni szeretet fogad be az örökélet titkainak üdvösségébe is.

Mielőtt megszülettünk volna gondoskodó szeretettel viselte az áldást a szülői szeretet. Amikor megszülettünk a fájdalom gondviselő jóságával sírtuk bele magunkat a földi létbe. Amikor lejár életidőnk és távozunk - hitünk szerint - ugyanabba az isteni létbe távozunk, ahonnan érkeztünk, ahonnan megbízott bennünket az Isten azzal, hogy bejárjuk földi zarándokútjaink. Amikor megszülettünk sírtunk, mert fájt az isteni jóságból a földi létre ébredni.

A születés azonban nemcsak fájdalom volt, de öröm is. Az isteni létből való kiszakadásunk a születés fájdalma mellett - ha szívünket tisztán tartjuk - akkor hálát is érzünk a földi létben az emberi élet lehetőségeiért. A földi létnek, az emberi életnek a lehetőségét akkor láthatjuk meg, ha vigyázzuk lelkünket, amelyet ránk bízott az Isten, mert és ez a lélek emlékeztet bennünket mindarra a szépre, jóra, igazra, amit születésünkkor magunkkal hoztunk az Isten országából. Ha tehát az isteni léttől való elszakadás fájdalmával érkeztünk is, felvértezett bennünket az Isten azzal lélekkel, ami emlékszik mindazokra az áldásokra, amellyel elküldött minket az Isten e földi létbe, hogy ezekkel a Tőle kapott drága kincsekkel gazdagítjuk földi emberi életünket, környezetünket és mindazok életét, akikkel osztozunk földi életünk során. Ha tisztán tartjuk lelkünket, akkor ezek az isteni megbízatások mind tisztábban jelennek meg életünk során és így és tisztábban és tisztábban látjuk azt az utat, ahonnan érkeztünk és amelyen tovább, ha járunk, akkor az életünk teljességét úgy élhetjük meg, hogy Isten-, és emberszeretet áldásai kísérnek további útjainkon.

Ha tehát nem feledkezünk el Istentől kapott lelkünkről, ha lelkiismeretünk szavát nem engedjük megsüketülni a saját hangunk vagy a világ zajától, akkor voltak, vannak és lesznek életünkben pillanatok, amikor megtapasztalhatjuk annak az isteni világnak a szépségét, jóságát és igazságát, ahonnan érkeztünk e földi létre, s melynek értékeiből lehozhattunk egy-egy lelki világosságot megcsillanó szikrát vagy lángocskát a Földre. Mindannyian így szeretnénk berendezni otthonainkat, ezekkel a soha el nem múló értékekkel. Ezért dolgozunk, ezért imádkozunk, ez teszi értelmessé az életünket.

Csakhogy ez a lelkiismeretes életvezetés nem mindig ilyen magától értetődő, mint ahogy ezt itt most elmondtam. Vannak akadályok melyeket lehet, hogy mi gördítünk saját magunk elé, akkor, mert lelkiismeretünk szavára nem hallgatunk eléggé és az isteni fény így nem áradhat be életünkbe. Vannak tőlünk független külső akadályok is, amikor legjobb igyekezetünk ellenére sem sikerül megvalósítani a ránk bízottokat. Lehet, hogy olyan nehéz örökséget kaptunk, mellyel nem tudunk megküzdeni, vagy éppen olyanok ártanak nekünk, akiket tiszta szívvel és jó lelkiismerettel segítettünk, és soha nem számítottunk részükről bántásra, ellenségeskedésre, hogy ellenünk forduljanak.

Mindezek mellett és ellenére is, többé-kevésbé sikerül berendezkednünk e földi létre és otthonná alakítani világunkat.  Közben a földi életidőnk fogy. Megállíthatatlanul fogy. Sosem tudjuk mikor kinek mennyi adatott. Nehéz és kimondhatatlanul fájdalmas szembesülés az, mikor azzal találjuk szembe magunkat, hogy elérkezett az idő a távozásra, lassan elfogy az életidőnk. Nehéz, fájdalmas, de még mindig jobb ez a fájdalom, ez a lelki teher, minthogy ne akarnánk erről tudomást szerezni és úgy élünk, mintha ránk nem lenne érvényes a földi életünk végessége.   Igen, ez a szembesülés fájdalommal jár. Fáj, hogy itt kell hagynunk mindazt, ami e földi létünkben értelmessé, széppé, jóvá tette az életünket. Fáj, hogy itt kell hagyjuk szeretteinket. A földi élettől való búcsú nemcsak a távozónak fáj, de fáj az elbúcsúzás szeretteinek is, akik búcsút kell vegyenek tőle, a földi léttől való távozótól. Amikor távozunk az fáj, hogy azt az isteni jóságot amiért életünk során küzdöttünk, és berendezkedtünk erre a földi életre, itt kell hagynunk.

Egy ilyen végső búcsú idejében vagyunk most is, amikor Kiss, született Gönczi Ida koporsója mellett az utolsó kegyelet órájában rójuk le végtisztességünket. 

 

Néhai Kiss Ida koporsója mellett hitből fakadó reménnyel vesszük tudomásul azt, hogy Néhai Kiss született Gönczi Ida élete során a fájdalmak és nehézségek ellenére is megőrizte kedvességét, jóságát és Isten iránti szeretetét. Az emberi lét örömét és fájdalmát, a születés és halál titkait a hit szemszögéből vizsgálva, az isteni szeretet örök forrása előtt vigaszt, reményt kapunk a búcsú pillanatában is.  Az isteni szeretetnek eme forrásából merített ő is valahányszor élete megrendítő útjaihoz érkezett. Ennek az isteni szeretetnek az ereje hatotta át emberi halandóságát és gyengeségét is elfogadó lelkét és ebből nyert reményt ott is akkor is, ahol emberi ésszel, erővel nem lett volna elgondolható mindez.

E domboktól átölelt faluban nőtt fel, amelynek útjai bármilyen távolságról is haza vezetnek. Szülőfalujának megtartó szépsége és szeretete, a szűkebb családi otthonnak, a tágabb rokonságnak és faluközösségnek, majd a vidéknek, Erdélynek majd az egész kerek világnak egymást támogató, egymást segítő emberi jóságának útjai innen és ide el is vissza-vezetnek. Így indult el valamikor néhai embertársunk is szülőfalujából, szerető társra találva, hogy a családi fészekben őrizzék mindazt a szépet és jót, amit magukkal hoztak születésükkor és amivel a szülőföldük feltarisznyálta. A kor, amelyben éltek, felnőttek nem sok jóval kényeztette el őket sem. Nem sikerült letepedniük a közeli Marosvásárhelyen mert az akkori államhatalom ezt nem tette lehetővé számukra. Így Gyergyószentmiklóson találtak otthonra, de ezzel egy időben sosem feledkeztek el szülőfalujukról, ahova haza jártak amikor csak lehetőségük volt. Ezt a hazajáró szeretetet kapták és adták tovább gyermekeiknek is. Ez a hazajáró szeretet adott otthont számukra, ahol megpihenhetnek és tovább léphetnek az élet zajos útjain. Innen indultak és ide tértek vissza erőt, gyűjteni, friss és mély lélegzetet venni, kertet művelni, szülőfalujuk közösségével találkozni, örömben és bánatban. Ide jöttek vissza a temetőbe gyertyát gyújtani vagy más alkalmakor találkozni rég nem látott kedves jó emberekkel.

 

Ide tértek vissza most is. A végső búcsú, a végtisztesség idejében. Adjon Isten az örök távozónak az isteni oltalom titkaiban örök üdvösséget. A gyászoló család számára az együttérző szeretet enyhítse lelki fájdalmukat. Istenben bízó hittel búcsúzzunk tőle, Istenre tekintő lélekkel, azzal a zsoltáros bibliai verssel amelynek üzenete istentiszteletről istentiszteletre elhangzik az unitárius szószékeken, a csöndes imádságaink előtt, ráfigyelve az isteni jóságnak arra titkára, amelyet nem érthetünk meg, de lelkiismeretünk ablakait, ha szélesre tárjuk, oda beáramlik az a mennyei fény és világosság, ami fájdalmainkban is megtartó erő, hogy a letett igát felvegyük és tovább hordozzuk, mit ránk rak az élet terhe.  Ennek az isteni útmutatásnak a szűk, de életre vezető útjain járt immár néhai Kiss született Gönczi Ida is, ez az isteni oltalom kísérje tovább földi életútja után is és ez adjon a gyászoló szeretteinek erőt a gyász elhordozásában. Így legyen ámen.