„Testem és szívem elemésztetik, de
szívemnek kősziklája és örökségem örökké az Isten.” Zsoltár, 73,26.
Gyászoló testvéreim, végtisztességet tevő gyülekezet!
Nagyszombat délre megszólaltak
a szaggató harangok. Ezek a harangok most nem az evangéliumi történet Jézus
temetésére figyelmeztettek, hanem egy néhai testvér, édesanya, nagyanya és
dédnagymama, anyós, anyatárs temetésére hívtak bennünket. Egy élete során sokat
munkálkodó és élete vége felé sokat szenvedő néhai embertársunk életének a
végtisztességére hívtak össze bennünket.
Ne kérdezd
testvérem, hogy miért és kiért szól a harang, mert a harang értem, érted,
értünk szól. Hogy emlékeztessen bennünket halandó életünkre, emlékeztessen
bennünket arra, hogy életünk ideje itt e földi létben véges mindannyian
halandóak vagyunk. Halandóságunk, múló emberi életünkre való emlékeztetés
mellett viszont a harangok szava arra is emlékeztet bennünket, hogy életünk e
földön nem hiábavaló.
Nem hiába szólal
meg, nem hiába szólít meg bennünket a lélekharang, ami emberi életük elmúlására
figyelmeztet és az életünket megtartó gondviselő Isten felé fordítja a
figyelmünket. Nem tudunk, de nem is érdemes elmenekülni sem a harangok
szaggatása elől, sem a magunk lelkiismerete elől sem. Pedig mennyire fájdalmas
a harangszaggatást hallgatni, mert van, hogy hasonlóképpen szaggat a
lelkiismeretünk is, amikor megvizsgáljuk!
Földi
halandóságunk elől nem menekülhetünk el, nem tudunk elrejtőzni a halál elől
sem, ha szólítanak akkor válaszolnunk kell. Vannak kérdések, amelyeket nem
feltétlenül akarunk meghallani és megtehetjük azt, hogy ezekre ne is
válaszoljunk, de van olyan kérdés, amire válaszolnunk kell, nem térhetünk ki a
válasz elől. Amikor fáj a testünk amikor fáj a lelkünk, orvoshoz megyünk. De
végsősoron mindannyiunk Orvosa, Aki gyógyíthatlan betegségeinkkel is magához
szólít, az a Jó Isten.
A temetéskor
szaggató harangok a földi halandóságunk hírnökei, de valami mást is üzennek.
Kongásaiban megszólítanak a bibliai versek üzenetével is. Mint ma is. A
zsoltárossal. „Testem és szívem elemésztetik…” Milyen kimondhatlanul nehéz
szembesülni ezekkel a bibliai szavakkal. Ami pedig nehéz, ami kellemetlen, azt
szeretjük elkerülni, vagy tudomásul se venni. De épp, mint a szaggató harangok
belekonganak fülünkön keresztül a lelkünkbe, úgy a bibliai vers is áthatja
egész emberi lényünket, lelkünket, szívünket.
Mint a lélegzetvételünk, mint a szívdobogásunk, mint minden mozdulatunk
olyan a bibliai vers üzenete. Nem kerülhetjük ki, azt, hogy ne hassa át
lelkünket, életünket.
Testem és szívem
elenyésztetik. Szólít meg a zsoltáros. Amíg nem találkozunk az élettapasztalataink
során e bibliai vers mélységével, addig úgy vagyunk, mint a harangszaggatással:
igazán csak akkor járja át a szívünket a harangszó, ha nemcsak tudjuk, nem csak
értjük, de érezzük is ennek az üzenetét.
Amíg nem állunk meg betegágyak mellett, amíg nem gondozzuk elesett,
beteg, ágyhoz kötött betegeinket, amíg nem éljük át azt a tehetlenséget, amit a
beteg ágyak mellett átélünk, amikor segíteni szeretnénk, de nincs rá módunk.
Amíg nem hatja át testi és lelki fájdalom a szívünket addig fel se fogjuk mit
üzen a bibliai vers azzal, hogy a
testünk és a szívünk elenyészik. Az enyészetté lesz a testünk és a szívünk is.
A testi és lelki
szenvedésről, fájdalmakról üzenő bibliai vers akkor érkezik el leginkább
hozzánk, ha mindezt ahogy mondani szoktuk „test-közelségből” ismerjük meg.
Mikor pedig ennyire életünk részéve lesz e bibliai versnek a felismerése, hogy
a test és a szív elenyészik, akkor sok minden történhet bennünk. E felismerés
mély szomorúságba, búskomorságba esünk, amint a Példabeszédek könyve is utal
erre, nincs semmi új a Nap alatt és minden hiábavaló, mert minden elmúlik és ez
ellen nem tehetünk semmit. Ilyenkor vagy nem akarjuk vagy nem tudjuk tudomásul
venni azokat a dolgokat, amelyek ellen semmit sem tehetünk, vagy pedig jelen
maradunk ezen fájdalmas felismerés után is a testi és lelki szenvedők mellett.
A szenvedők
melletti jelenlét igencsak próbára tesz bennünket. Emlékezzünk Jézus
kínszenvedéseinek, kereszthalálának a történetére, mennyi minden történt. Péter
megtagadta, Júdás elárulta, János a szeretett tanítvány pedig ott volt a
kereszt tövében és jelen volt Jézus szenvedései idejében, mint édesanyja tette
és mindazok, akik elkísérték erre az utolsó útra. Hasonlóképpen vagyunk mi is,
amikor a testi és lelki elenyészettel találkozunk, mert mi vagyunk sokszor a
Péterek, a Júdások, mi vagyunk János és Mária Magdaléna, Márk és az ő édesanyja
és a többiek. Vagyis előttünk is, már a Bibliában is elénk tárul az, hogy
milyen nehéz szembesülni a testi elenyészettel. Ekkor a legtöbb, amit tehetünk
az, hogy lehetőségeink szerint ott legyünk, jelen legyünk a szenvedők mellett,
amíg eltudják fogadni a jelenlétünket, és minden tőlünk telhetőt megtegyünk. Ez
a helyzet hasonlít ahhoz az esethez amikor valaki mély gödörbe esett és mi
onnan szeretnénk kisegíteni, de közben, ha nem vigyázunk akkor mi magunk is a
gödörbe zuhanunk és nemhogy segítenénk a bajba jutotton, mi magunk is bajba
kerülünk, nemhogy kihúznánk a gödörbe esett, de mi magunk is mellé zuhanunk.
Ilyenkor sokat jelent, ha velünk is törődnek, ha minket is szeretnek, ha
mellénk is oda állnak, miközben mi a nehézségben levő mellett nap mint nap ott
vagyunk, szeretetteljes törődéssel. Testünk és szívünk elenyészik. Szeressük
tehát elenyésző testünk és szívünk, szeressük önmagunkat és szeressük
embertásainkat. De vajon ennyi elég lenne, vajon ennyi megoldaná a mi gondjainkat?
A felolvasott
bibliai vers tanúsága szerint nem elég csupán embertársaink és önmagunk
szeretni. Mert elenyésző szívünknek van
egy kősziklája, és ez nem más, mint maga az Isten. Az Isten, aki adta a
lelkünket, az életünket, aki megformált bennünket édesanyánk méhében, az Isten,
aki nem hagyja szívünket csak elenyészni, mert az elmúlással, az enyészet
mellett ő az a kőszikla, ami soha nem enyészik el. Ő az az örökség, amit nem
lehet elvenni. Isten iránti szeretetünk elenyésző szívünket megtartó örökségbe
gondviseli.
Ennek az ember és
Isten iránti szeretetnek a tiszta lelkületét ismertem meg néhai Nagy Etelkában
amikor évekkel ezelőtt házában meglátogattam. Első találkozásunk alkalmával
annak a bibliai versnek a valósága jutott eszembe, az a Jézusi mondás, hogy
„Boldogok, akik sírnak...” Valóban egy mosolygos, önmagában boldog beteges idős
asszonnyal találkoztam ekkor, aki úgy nyílt meg beszédében előttem, mint ahogy
kinyílik tavasszal a rügy, hogy gyümölcshozó virágait kibontsa. Amikor
hallgattam, magam előtt láttam testvére mellett amint a szülői házról beszélt,
magam előtt láttam később fiatal asszonyként, majd ötgyerekes édesanyaként,
amint férjével, akivel 56 évi házasságban éltek. Az idős, beteges özvegyasszony
életének nehézségeit úgy panaszolta el, hogy közben a szeme mosolygott. Beszélt küzdelmes életéről, és végül
elmondta, hogy betelt az élettel és közben nagy-nagy szeretettel beszélt távoli
és közeli gyermekeiről, szeretteiről. Tapasztalataim szerint az tud csak ilyen mély
és tiszta szeretettel beszélni szeretteiről, akinek a szívében az Isten iránti
szeretet is áthatja.
Temetési beszédem
alapgondolatának eddigi beszédemben többnyire az első feléről beszéltem, ahol
az elmúlásnak, az enyészetnek a fájdalmával szembesülünk, különösen temetések,
végső búcsú idejében. A felolvasott zsoltáros versnek a második részét nehezebben
halljuk meg, nehezebben fogadjuk be, mert a fájdalmak, a kiszolgáltatottságok
mintha teljesen elkendőznék szemünk elől a szomorú valóságot. A fájdalmaktól elesett ember nem látja, nem
érzi sokszor csak a fájdalmait és nem látja a fájdalmak fátylán át a reménységnek
világosságot adó oly sokszor ellobbanó törékeny gyertyalángját. Fájdalmainkban
azt éljük, át, hogy csak árnyékban járunk, de elfeledkezünk arról, hogy ahol
árnyék van, ott fénynek is lennie kell. Azt is átéljük megrendítő
fájdalmainkban, hogy igazán nem árnyékban, hanem teljes sötétségben vagyunk és
nincs egy pislákoló reménysugár sehol. A
sötétségben egyedül a reményt csak az adhatja, ha megérezzük, hogy nem vagyunk
egyedül, más ott van velünk a sötétségben, az elhagyatottságban. Amikor nem látjuk,
de kézfogásáról, simogatásáról, ápoló kezének mozdulatáról megérezzük, hogy a
teljes testi és lelki sötétségben nem vagyunk egyedül. És csak azokat tudjuk
elfogadni e teljes kiszolgáltatott sötétségben, akik a sötétségben érzik a
lelkünk sóhaját, akiknek megtudjuk engedni, hogy lelkünk legmélyebb
legféltettebb titkaiba is velünk legyenek.
Itt a testünk és lelkünk elesettségének a legsötétebb zugaiban jó, ha
megtapasztaljuk, hogy itt sem vagyunk egyedül, mert van, aki megfogja kezünk,
van, aki megsimogassa arcunk, van, aki mellettünk marad és nem hagy magunkra.
Lelkünknek
megmélyebb, legrejtettebb zugában – eljön az idő amikor csak önmagunkra
maradunk, mert helyettünk nem szenvedhet senki, nem hordozhatja el a fájdalmat
senki, mint ahogy helyettünk nem született meg, úgy nem is halhat meg senki.
Amikor teljes magányunkban már senkit sem tudunk elfogadni magunk lelki
gyötrelmeinek a sötétségében, akkor ismerjük fel az isteni szeretetnek a
megtartó erejét. Elenyészik a szívünk, de szívünknek van egy kősziklája, ahol
nincs enyészet, szívünknek és egész életünknek van egy öröksége, amit nem vehet
el senki tőlünk, van egy örökkévaló jóság, szeretet, reményt és életerőt adó
hatalom, aki elhívott bennünket erre a földi létre és aki életünk végén befogad
bennünket, úgy, hogy közben itt marad hátrahagyott szeretteinkkel is.
Ennek az isteni
szeretetnek az örököse volt immár néhai Nagy Etelka is. Ezt az isteni
szeretetet ismerte, tapasztalta meg a szülői háznál, gyerekkorában majd később
fiatalkorában és azután is amikor családot alapított. Amikor édesanyaként éjt
nappallá téve dolgozott, hogy gyerekeit férjével együtt felneveljék és úgy
engedjék életre, hogy ők is, mint gyökereivel a fa belekapaszkodjanak az élet
talajába, ahol az isteni szeretet megtartó erejétől ők is rátalálnak életük
soha el nem enyésző kősziklájára, ahol, mint erős alapra felépíthetik a
viharban is ellenálló házukat, otthonunkat, életüket. Mikor utoljára kért arra,
hogy imádkozzunk otthonában és halk szavakkal mormoltuk az imát, akkor
teljesedett ki ennek a hitnek a megtartó ereje, hogy nemcsak elenyészik a teste
és a szíve, de van egy megtartó öröksége, amihez hűséges marad mindhalálig és
elnyeri az élet koronáját. Legyen számára könnyű a föld, hozzátartozói e nehéz
gyászban találjanak egymásra és őket támogató együttérző embertársaira. A
távozó lelkét fogadja be Isten az Ő örök világosságába, testének az édes
anyaföld ölén adjon csöndes pihenést.
Búcsúzzunk tehát
tőle a felolvasott zsoltárral: „Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek
kősziklája és az én örökségem te vagy, oh Isten, mindörökké!” Ámen
