Hiterősítő istentisztelet alkalmával a Nyárádszentmártoni Unitárius Templomban, 2026 március 20

 

 03.20-án, írta és elmondta: dr Sándor Szilárd

 

„Hanem hajtsa magához a mi szívünket, hogy járjunk minden ő útaiban, és őrizzük meg az ő parancsolatait, rendeléseit és végzéseit, amelyeket a mi atyáinknak parancsolt. És ezek a szavak, amelyekkel imádkoztam az Úr előtt, a mi Istenünk előtt éjjel és nappal, hogy ítéletet tegyen az ő szolgájának és az ő népének, az Izráelnek, minden időben, hogy megismerjék a földön minden népek, hogy csak az Úr az Isten, és hogy ő kívülötte nincsen más.”1.Kir.8,58-60

„Dicsérjetek az Úrnak nevét, mert az ő neve dicső egyedül, az ő dicsősége égre-földre kihat.”  Zsolt.148,13

„Én pedig ezt mondom néktek szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket!” Mt. 5,44

 

Kedves keresztény testvéreim! A mai hiterősítő istentisztelet alkalmára előírt bibliai versekből olvastam fel. Tehát a bibliai verseket nem én választottam. Ha gyakorlati szeretnék lenni, akkor azt is mondhatnám, hogy ezek a bibliai versek választottak engem, hogy prédikáljak erről az ökumenikus imahét alkalmával. Azt, hogy én most itt vagyok és prédikálok az sem az én választásom, mert a lelkésztársam és talán az imahetet szervező gyülekezeti tagok meghívásának, illetve engem való választásának teszek eleget, illetve viszonzom a lelkésztársam imaheti szolgálatát, amit a székelykáli szószéken végzett el szintén imaheti szolgálatra való meghívás alkalmával.  Tehát remélem sikerült két kérdést világosan elmondanom: az egyik, hogy a bibliai verseket nem én választottam, mert ezek a mai alkalomra előírt bibliai versek, amelyeket az ökumenikus tanács határozott meg, a másik pedig az, hogy lelkésztársam imaheti prédikációját kölcsönösségi alapon viszonzom.  Prédikációmban egy pár személyes történtet is elmondok, hátha sikerül ekképpen világosan és érthetően kifejteni a fenti bibliai versekről a mondanivalómat.  Remélem hogy a gyülekezeti közösség is figyelmesen végig tud majd hallgatni   és többé-kevésbé érthető is lesz az, amiről és ahogy beszélek. Egy pár évvel ezelőtt, nyárádmenti szószékeken elmondott prédikációmról azt hallottam vissza, hogy érthetlen. Akik nem értették a prédikációim azok közül egy páran, de azok jó hangosan el is mondták ezt - kiegészítve személyemet elmarasztaló, ellenséges indulatú véleményükkel is.  Akik számára viszont érthető volt az ahogy és amit prédikáltam, azok elgondolkoztak rajta és csendben maradtak és amikor találkoztunk kérdéseket tettek fel és kedvesen elbeszélgettünk utána.  Sajnos, hogy leggyakrabban a zajos kevesek hangja hallatszik, míg a csendes többség csendben marad. Érdekes módon ugyanaz a beszéd, ugyanaz a prédikáció egyes hallgatók számára érthető, sőt van aki kimondottan szeretettel hallgatja és lelkét építi a bibliai versekről szóló beszéd, más pedig vagy nem ért semmit belőle, vagy  - mivel talán prédikáció hallgatás alatt elfeledkezik Istenről - nemhogy lelkét építené, de egyenesen rombolja, mert olyan indulatokat vált ki, amelyeknek következtében engem a prédikáló papra nagyon megharagszik, és már-már ellenségének is tart, miközben én nem teszek egyebet, minthogy a bibliai versekről prédikálok.

Szóval tudom, hogy nem kell bemutatkoznom a gyülekezetnek, sem a prédikációmról sem kell semmi különöst elmondanom, mert a gyülekezet tagjai között vannak, akik gyerekkoromból, ifjúkoromból ismernek és többségük talán emlékszik még arra, hogy egy pár évvel ezelőtt a szomszéd faluban egy év híján 20 évet végeztem jól-rosszul a papi feladataim, és hirdettem az evangéliumot. Ennek igyekszem eleget tenni most is, tudva azt, hogy evangélium örömüzenetének hirdetése, de ennek a befogadása is, Istenre való lelki ráhangolódást feltélez az istentiszteleten.

Az evangélium hirdetése - örömüzenet. Az örömhöz természetéhez pedig hozzátartozik a humor, a mosoly s talán a nevetés is.  Szóval ezt ne feledjük el most sem amikor a jézusi felhívás ezen a hiterősítő istentiszteleten arra kér, hogy szeressük ellenségeinket. Esetleg van valaki, aki 25 évi Nyárád-menti szolgálatomból ismerve, ha ellenségként tekintene rám, azok számára is érvényes a jézusi felhívás, hogy szeresse ellenségét. Ha valaki számára az ellenség esetleg én lennék, akkor próbájon Jézusra hallgatni, így valamennyire elfogadni e szószéken és ha tud akkor szeressen is. 

A magam részéről tiszta lelkiismerettel elmondhatom e szószéken, hogy én ebből a tekintetből nehéz helyzetben vagyok ma este, mert nem tudok eleget tenni ennek a jézusi felhívásnak: ugyanis itt ebben a nyárádszentmártoni templomban a ma esti ökumenikus gyülekezeten részt vevők között számomra ugyanis nincs ellenségem – legalábbis nem tudok róla - így hát egyelőre nem tudok eleget tenni ennek a jézusi parancsnak. Viszont, ha nem lenne, vagy nincs is ellenségem, akkor sem jelenti azt, hogy nincs kit szeretnem. Jézus ugyanis nem azt mondja, hogy csak az ellenségeinket szeressük. Ő, Jézus ugyanis azt is mondta, hogy szeressük az Istent, teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből és azt is, mondta, hogy szeressük felebarátainkat mint önmagunkat. Tehát számomra ma este nem marad más, minthogy szeressem az Istent, és szeressem felebarátaim mint önmagamat, ha nem lenne lehetőségem még elgondolkoznom sem azon, hogy miként szeressem ellenségeim, ha ugyanis nem találok-e a templomban ellenséget.

Nem tudom, nem ismerem annyira a gyülekezetet, hogy tudnék, erről, de azt gondolom, és azt feltételezem, hogy a gyülekezet tagjai is valami hasonló helyzetben lennének, mint én, mert nem hiszem, hogy itt a templom padjaiban bárki is találna számára ellenséget, akivel szemben ezt a jézusi felhívást kellene gyakorolnia. Természetesen nem jelenti ez azt, hogy e tekintetben ne tévednék, vagy ne tévednénk és azt sem jelenti, hogy ne lenne nekem ellenségem, vagy a gyülekezet tagjainak se lenne ellensége, akivel szemben elgondolkozhatunk a jézusi felhívás kapcsán, hogy mint is tudnánk őket szeretni.  (Ez a bevezető az ellenségről eredetileg humorosra készült, de nem tudom mennyire sikerült ezt átadnom a hangsúlyommal, beszédemmel, megtudom talán akkor majd, ha lejár a szolgálatom és ha beszélnénk erről.) De ne siessünk előre, mert nem csak ezt az egy bibliai verset olvastam fel, van még előtte másik kettő. Veszem tehát sorra mind a három bibliai verset.

Az első felolvasott bibliai vers a Királyok első könyvéből Salamonnak a templomépítő királynak a templomszentelői imádságából van. A jó Isten megajándékozott engem immár több mint harminc éves múlttal egy olyan számtalan kihívással megterhelt lelkészi szolgálattal, hogy az előző egyházközségben való lelkészi szolgálatom első tíz éve után, felépült a tanácsterem - a lelkészi lakás és környéke állandó tatarozási-javítási munkálatai mellett - felépült a templom is. Ennek köszönhetően én magam is részt vettem templomszentelői ünnepségen, és éppen ezért számomra más hangzása üzenete van ezeknek a felolvasott bibliai verseknek. Az is tény, hogy amint a templomszentelésre sor került nemsokkal azután itt találtam magam, ezen a nyárádszentmártoni szószéken, amikor a megüresedett lelkészi állást pályáztam meg és bemutatkozó istentiszteletet tartottam, ezen a szószéken, ahol gyerekkoromban egy prédikációt hallgatva kezdett elmélyülni az az út lelkemben, ami a lelkészi pálya felé vezetett. Volt alkalmam még e szószéken prédikálni, légációban, Szentmárton ünnepén, egyházi gyűlések alkalmával és az is tény, hogy legutóbb a bemutatkozó istentiszteleten prédikáltam.

Nos ezek után amint engem is megszólított a  salamoni templomszentelői imádság bibliai fohásza és ezt a megszólítást továbbítom a gyülekezet tagjai számára is, ökumenikus imaheti prédikációban: engedjük, hogy az Isten hajtsa magához a mi szívünket, és járjunk minden ő útjaiban, és őrizzük meg az ő parancsolatjait, rendeléseit és végzéseit, melyeket a mi atyáinknak is parancsolt, az imádságainknak szavai legyenek jelen az Isten előtt éjjel és nappal, mert ő ítéli meg az Ő szolgáját és az Ő népét, minden időben, hogy megismerjük alkalomról alkalomra, időről időre, hogy az Isten az Úr és nincs Nélküle más Isten. Én is kértem és kérni fogom ezután is Istent, hogy hajtsa a szívemet magához, hogy az Ő útjaiban járhassak. Akkor is, ha ezen a szűk, de életre vezető úton, kevés emberrel találkozom, de jó nekem ezen kevesek közé tartozni, akikkel ismerjük egymást és azt is megtapasztaltam, hogy amikor tiszta volt a szívem és volt erőm ezen az úton járnom és valahányszor igyekeztem betartani az isteni parancsolatokat, akkor éjjel és nappal nem maradtak hiábavalóak az imádságaim. Amennyire tőletek telik testvéreim, ti is hajtsátok szíveteket az Istenhez, igyekezzetek megismerni és követni az isteni parancsokat, hogy ne legyenek hiábavalóak imádságaitok.

A második felolvasott bibliai vers a Zsoltáros könyvéből való és arra buzdít, hogy dicsérjük az ő nevét, mert az ő neve dicső egyedül és a dicsősége égre és földre kihat. E zsoltáros bibliai vers a templomszentelési imádság bibliai verse után talán világosabbá teszi számunkra, a következőket. Ne akarjunk, ne vágyjunk semmi féle dicsőségre, ne várjunk semmi féle dicséretet senkitől – hiszem a dicsőség csak az Istené és a dicséret is csak Őt illeti, ami égre és földre kihat.

Nekem már – aki az unitárius lelkészek között már az idősödő korosztályhoz tartozom, mint aki már közeledek a nyugdíj felé már rég nincs szükségem semmiféle dicséretre. Gondolom ezzel nem csak én vagyok így, mert ahogy az idő telik az élettapasztalat egyre inkább azon bölcsesség felé vezeti az imádságos lelkületű embert, hogy ne vágyjon semmiféle dicsőségre és ha dicsérik akkor kezdi kényelmetlenül érezni magát, mert ahogy az idő telik, és az ember lelke is érettebb lesz, egyre inkább világossá válik mindenki számára, hogy a dicséret és a dicsőség csak egyedül az Istent illeti meg és senki sem méltó semmiféle földi dicsőségre, dicséretre.  A dicséretre tehát az Istenben bízó embernek nincs szüksége, viszont van valami más, ami mindannyiunknak fontos volt, maradt és marad ezután is. Ezt úgy nevezzük, hogy elismerés. Igen, mindannyiunknak szüksége van az elismerésre, ami megerősíti és táplálja bennünk a bizalmat, a reményt, hogy értelme van a munkánknak és várjuk a megerősítő elismerést, hogy amit tettünk annak értelme van és folytassuk tovább, Mindannyian várunk arra az isteni áldást megerősítő emberi szóra, amit a bibliai így említ, hogy: Jól vagyon hű és jó szolgám, kevésen voltál hű, sokra bízlak ezután. Ne vágyjunk tehát semmi dicséretre, dicsőségre, de annál inkább ismerjük el egymásnak a munkáját és azt, amit a közösségért tesz, és fogadjuk el, ha azon kevesek között vagyunk, akiket ez elismerésbe részesítenek. Ezzel kapcsolatosan elmondok egy személyes történetet, ami talán jobban megvilágosítja miről is beszélek, saját tapasztalatomból.

Velem történt meg, hogy egy régi ismeretség és már-már barátság után, ismerősöm oly annyira megkárosított lelkileg és nemcsak, hogy egyszerűen nem tudtam fogadni egy embernek a köszönését. Csodálkoztam magamon, mert nem hittem volna, hogy velem ilyen megtörténhet. Arról van szó, hogy köszöntek nekem és nem tudtam fogadni, egyszerűen nem jött ki hang a számon. Nem azért, mert fennhordtam volna az orrom, ahogy mondani szokás – de nem jött ki hang a számon, hogy fogadjam a köszönését. Ha nem velem történik nem hiszem, hogy ilyen létezik. Nos ez az ismerősöm egy idő után, hogy nem fogadtam a köszönését megállított és megkérdezte, hogy tiszteletes úr, mondja meg legyen szíves miért nem fogadja a köszönésem. Mintha vártam volna ezt a kérdést. Meglepődtem, de ugyanakkor jól is esett a kérdése.

A válaszom ez volt:

-        pont ezért kedves barátom.

-        Miért is?  -kérdezett tovább.

-        Azért, hogy kérdezd meg, hogy miért is nem fogadom a köszönésem. – válaszoltam.

-        Értem, akkor ezután fogadja a köszönésem? Kérdezett tovább.

-        Nem tudom – válaszoltam.

-        Mit kellene tegyek, hogy fogadja ezután is, kérdezett tovább.

-        Kérdezze meg, hogy miért nem fogadom. Válaszoltam,

-        De hát megkérdeztem, nem válaszolna lenne szíves a kérdésemre?

-        De igen. Azért nem tudtam fogadni a köszönését kedves barátom, mert az ahogy velem viselkedett azt én nem érdemeltem meg. Egyet tudsz ebben érteni velem, hogy nem érdeleltem meg a részedről amint velem viselkedtél és én nem szolgáltam erre rá.

-         Igen tiszteletes úr, igaza van, nem érdemelte meg azt amint viselkedtem én is.

-        Köszönöm. Jött a válaszom.

-        Ezután biztos vagyok benne, hogy nemcsak a köszönésed tudom fogadni, de lesz közös témánk is, amiről elbeszélgessünk.

És valóban azután egy párszor találkoztunk és kisegítettük egymást amikor a szükség megkívánta és éppen olyan jól érezzük magunkat egymás társaságában, mint valamikor régen. Az egésznek a nyitja a beszélgetés, a beismerés volt. Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon én meglátom-e azt amikor valaki nem fogadná a köszönésem és meghallgatnám-e azokat a sérelmeit, amit én követtem el esetleg vele szembe és lehet, hogy nem is tudok róla. Igen, ha valaki fontos számomra, akkor az is fontos, hogy alkalomadtán köszönjünk egymásnak, ha találkozunk. Ha viszont nem történik meg a beszélgetés és úgy is köszönünk egymásnak anélkül, hogy tisztáztunk volna egy pár dolgot, amelyek kettőnk között nem rendeződtek el, azt jeleni, hogy már nem vagyunk egymás számára fontosak. Addig amíg ellenségek tudunk lenni egymás számára, addig még van esélyünk emberségünk, lelkiismeretünk élő. Ha már teljes közömbösségbe temetjük az ismeretségünk, akkor lehet, hogy köszönünk egymásnak, hogy ne botránkoztassuk meg a környezetünk, de talán jobban tennénk, ha nem köszönnénk, hogy hitelesek maradjunk, ami jelzi, hogy még fontosok vagyunk egymás számára, de valami nagyon megszakadt, de még tart a szeretet, fura módon éppen az által, hogy jelezzük egymás számára, hogy még látjuk egymásban az embert. Aki még ellenségnek sem jó, ott valami nagyon elszakadt és talán nagyon nehéz lenne ott embernek maradni egymás számára, ha egyáltalán lenne ilyen igényünk egy idő után.

Köztudott, hogy az ellenség csak a háborúban van, és ha nincs háború akkor az ellenség akár barátunk is lehetne. A háborúban „beszélnek” az ellenségek egymással, de nem kérdeznek rá egymás gondjaira és nem hallgatják meg egymást. Ha meghallgatnák egymást akkor megszűnne az háború és nem lennének ellenségek. Ha pedig nem lennének ellenségek akkor mit tennénk ezzel a jézusi felhívással, amikor arra kér, hogy szeressük ellenségeink? Kit szeressünk, ha nincs ellenség - kérdezhetnénk.

Hadd zárjam prédikációm azzal a felismeréssel, hogy az ellenségeink szeretetének az egyik feltétele az, hogy szeressük az Istent, és szeressük felebarátaink mint önmagunkat. Nem lehet ellenségeink szeretni, és felebarátainkat és önmagunkat gyűlölni.  Érdekes Jézustól megkérdezték ki az én felebarátom? Mert talán nem tudták ki is az. De nem olvasunk sehol arról hogy Jézustól azt kérdezték volna meg, hogy ki az én ellenségem? Talán  ez nem volt és nem kérdés azóta sem, mert valóban tudjuk azt, hogy ki az én ellenségem?

 Vajon Jézus milyen példázatot monadana  ha megkérdezénk, de ki az én ellenségem. Egyelőre a jézusi példázat arra tanít minket, hogy az ellenség az aki nem engedi, hogy az útjainkon tovább haladjunk, mert kirabol és ott hagy az út szélén kirabolva, kifosztva, megverve minket. Ehhez még az a magyar közmondás kívánkozik ide még egy záró gondolatként, hogy Isten őrizzen meg a jó baráttól mert az ellenségeimtől magam is megtudom védeni magam, és az is, hogy az ellenségeinknek sokszor többet köszönhetünk, mint a barátainknak.

De hogy ne zárjam ilyen kétértelműen a prédikációm, hadd ismételjük el Jézus felhívását: szeressük az Istent, szeresük az embert, felebarátainkat mint önmagunkat és ha  beteljesítjük a szeretet kettős parancsolatot, akkor  szeretjük ellenségeinket is. Ámen

 

 

 

 

Temetési beszéd néhai Kiss Ida koporsója fölött - Zsolt 86,11

 

Kedves gyászoló keresztény testvéreim! A betegségből való felgyógyulás reménye a szerető feleség, édesanya, nagymama, szerető lelkű rokon és barát számára szertefoszlott - immár néhai Kiss Ida visszaadta lelkét a teremtő Istenének és a végtisztesség órája után visszaadjuk testét az édes anyaföldnek. Nem szerettük volna kimondani, nem szerettük volna hallani ezt a mondatot, ezt a megállapítást. Mégis, mint a végső kegyelet órájában – nekem, mint e koporsó előtt szolgáló papnak - az Istentől kapott megbízatásom az, hogy az üzenetet, amelyeket rám bíz a mennyei Atya, hogy hangosan kimondjam.

Szomorú együttérző fájdalommal állapítom meg, hogy egy olyan néhai ember koporsója fölött kell kimondanom ezt a megváltozhatatlan megállapítást, akinek személyes találkozásunk, beszélgetésünk alkalmával és is megéreztem, megtapasztaltam ember-, és Istenszerető kedvességét, jóságát. A néhai kedves asszonynak emberi arcán szétáradó mosolya, meleg hangja sugározta azt a kedvességet, az a jóságot, ami a sok megpróbáltatásnak, gyötrelemnek a lelki kohójában, nemhogy megsemmisült volna, hanem azok a szenvedések és fájdalmak, amellyel együtt kellett élnie az emberi jóságának az értelmét, lehetőségét mintha még jobban közelebb vitték volna az ember- és Isten szeretethez.

E fájdalom mellett viszont az is áthatja gondolataim és érzéseim, hogy immár néhai Kiss Ida lelkét a fájdalom nem eltávolította Istentől, hanem inkább rámutatott a szeretet és hit forrására. Ebből a forrásból merítve tudta elhordozni szenvedéseit, miközben jósága és kedvessége szétáradt szerettei között. Hitében végső nyugalmat, örök üdvösséget és békét talált, és az isteni jóság, kedvesség áldásai élete során is jelen voltak. Mindaz, amit ebből az isteni forrásból adott tovább, tovább él szerettei emlékezetében, táplálva a soha ki nem fogyó reményt.

Vagyunk emberek, akiket a fájdalmak és szenvedések kegyetlenné, bántóvá, ellenséges érzületűvé tesznek és vagyunk emberek, akiket a fájdalom feltárja az életszeretet útjain az ember és Isten iránti kedvességet és hálát. Néhai eltávozó embertársunk lelkét a fájdalom nem eltávolította az Istentől, és embertől, hanem annál inkább rámutatott a szeretetnek és hitnek arra forrására, amelyből hitet és bizalmat merítve a fájdalmak elhordozását megtudta osztani úgy másokkal, hogy közben szétáradt a szeretetnek a megtartó jósága és kedvessége. Ez a néhai asszony adta vissza lelkét a Teremtő Istennek, mint ahol hite szerint végső nyugalmat örök üdvösséget, békét lel. A hitnek ez az üdvösséget, békét, nyugalmat és sok más megtartó isteni jóságnak, kedvességnek az áldásnak a titkai tárultak fel élete folyamán benne is és ennek az éltet megtartó isteni forrásból merített ő is élete folyamán. Amint lelkét visszaadja a teremtő Istenének, mindaz a jóság, szépség, kedvesség, hit és szeretet, amit megtudott osztani ebből az isteni életszentség forrásából itt marad továbbra is, abban az emlékezetben, amely a gyászoló család és szerettei lelkében is tápláni fogják a soha ki nem fogyó reményt. 

Azzal kezdtem, beszédem, hogy a betegségből felgyógyulás reménye szertefoszlott és az elmondottak után azzal folytattam, hogy amint elhal egy-egy remény, utána van, hogy új és új remények születnek újjá és vannak olyan remények, amelyek sosem halnak meg. Egy ilyen soha el nem múló remény az a hitnek forrásából felfakadó és soha ki nem apadó és a fájdalomban is megújító isteni szeretet. Ez a remény nem szégyenít meg, ez a remény akkor társul hozzánk, ha elesettségünkben, kiszolgáltatottságunkban, lelki és testi gyötreleminkben. Azért nem hal meg ez a remény, mert abból a soha ki nem apadó forrásból merít valahányszor kifogyna, vagy kiürülne a lélek kelyhéből ennek szomjat oltó drága itala, amely forrás nem más, mint az isteni szeretet. Ez az isteni szeretet hívott el mindannyiunkat a földi létre és ez az isteni szeretet fogad be az örökélet titkainak üdvösségébe is.

Mielőtt megszülettünk volna gondoskodó szeretettel viselte az áldást a szülői szeretet. Amikor megszülettünk a fájdalom gondviselő jóságával sírtuk bele magunkat a földi létbe. Amikor lejár életidőnk és távozunk - hitünk szerint - ugyanabba az isteni létbe távozunk, ahonnan érkeztünk, ahonnan megbízott bennünket az Isten azzal, hogy bejárjuk földi zarándokútjaink. Amikor megszülettünk sírtunk, mert fájt az isteni jóságból a földi létre ébredni.

A születés azonban nemcsak fájdalom volt, de öröm is. Az isteni létből való kiszakadásunk a születés fájdalma mellett - ha szívünket tisztán tartjuk - akkor hálát is érzünk a földi létben az emberi élet lehetőségeiért. A földi létnek, az emberi életnek a lehetőségét akkor láthatjuk meg, ha vigyázzuk lelkünket, amelyet ránk bízott az Isten, mert és ez a lélek emlékeztet bennünket mindarra a szépre, jóra, igazra, amit születésünkkor magunkkal hoztunk az Isten országából. Ha tehát az isteni léttől való elszakadás fájdalmával érkeztünk is, felvértezett bennünket az Isten azzal lélekkel, ami emlékszik mindazokra az áldásokra, amellyel elküldött minket az Isten e földi létbe, hogy ezekkel a Tőle kapott drága kincsekkel gazdagítjuk földi emberi életünket, környezetünket és mindazok életét, akikkel osztozunk földi életünk során. Ha tisztán tartjuk lelkünket, akkor ezek az isteni megbízatások mind tisztábban jelennek meg életünk során és így és tisztábban és tisztábban látjuk azt az utat, ahonnan érkeztünk és amelyen tovább, ha járunk, akkor az életünk teljességét úgy élhetjük meg, hogy Isten-, és emberszeretet áldásai kísérnek további útjainkon.

Ha tehát nem feledkezünk el Istentől kapott lelkünkről, ha lelkiismeretünk szavát nem engedjük megsüketülni a saját hangunk vagy a világ zajától, akkor voltak, vannak és lesznek életünkben pillanatok, amikor megtapasztalhatjuk annak az isteni világnak a szépségét, jóságát és igazságát, ahonnan érkeztünk e földi létre, s melynek értékeiből lehozhattunk egy-egy lelki világosságot megcsillanó szikrát vagy lángocskát a Földre. Mindannyian így szeretnénk berendezni otthonainkat, ezekkel a soha el nem múló értékekkel. Ezért dolgozunk, ezért imádkozunk, ez teszi értelmessé az életünket.

Csakhogy ez a lelkiismeretes életvezetés nem mindig ilyen magától értetődő, mint ahogy ezt itt most elmondtam. Vannak akadályok melyeket lehet, hogy mi gördítünk saját magunk elé, akkor, mert lelkiismeretünk szavára nem hallgatunk eléggé és az isteni fény így nem áradhat be életünkbe. Vannak tőlünk független külső akadályok is, amikor legjobb igyekezetünk ellenére sem sikerül megvalósítani a ránk bízottokat. Lehet, hogy olyan nehéz örökséget kaptunk, mellyel nem tudunk megküzdeni, vagy éppen olyanok ártanak nekünk, akiket tiszta szívvel és jó lelkiismerettel segítettünk, és soha nem számítottunk részükről bántásra, ellenségeskedésre, hogy ellenünk forduljanak.

Mindezek mellett és ellenére is, többé-kevésbé sikerül berendezkednünk e földi létre és otthonná alakítani világunkat.  Közben a földi életidőnk fogy. Megállíthatatlanul fogy. Sosem tudjuk mikor kinek mennyi adatott. Nehéz és kimondhatatlanul fájdalmas szembesülés az, mikor azzal találjuk szembe magunkat, hogy elérkezett az idő a távozásra, lassan elfogy az életidőnk. Nehéz, fájdalmas, de még mindig jobb ez a fájdalom, ez a lelki teher, minthogy ne akarnánk erről tudomást szerezni és úgy élünk, mintha ránk nem lenne érvényes a földi életünk végessége.   Igen, ez a szembesülés fájdalommal jár. Fáj, hogy itt kell hagynunk mindazt, ami e földi létünkben értelmessé, széppé, jóvá tette az életünket. Fáj, hogy itt kell hagyjuk szeretteinket. A földi élettől való búcsú nemcsak a távozónak fáj, de fáj az elbúcsúzás szeretteinek is, akik búcsút kell vegyenek tőle, a földi léttől való távozótól. Amikor távozunk az fáj, hogy azt az isteni jóságot amiért életünk során küzdöttünk, és berendezkedtünk erre a földi életre, itt kell hagynunk.

Egy ilyen végső búcsú idejében vagyunk most is, amikor Kiss, született Gönczi Ida koporsója mellett az utolsó kegyelet órájában rójuk le végtisztességünket. 

 

Néhai Kiss Ida koporsója mellett hitből fakadó reménnyel vesszük tudomásul azt, hogy Néhai Kiss született Gönczi Ida élete során a fájdalmak és nehézségek ellenére is megőrizte kedvességét, jóságát és Isten iránti szeretetét. Az emberi lét örömét és fájdalmát, a születés és halál titkait a hit szemszögéből vizsgálva, az isteni szeretet örök forrása előtt vigaszt, reményt kapunk a búcsú pillanatában is.  Az isteni szeretetnek eme forrásából merített ő is valahányszor élete megrendítő útjaihoz érkezett. Ennek az isteni szeretetnek az ereje hatotta át emberi halandóságát és gyengeségét is elfogadó lelkét és ebből nyert reményt ott is akkor is, ahol emberi ésszel, erővel nem lett volna elgondolható mindez.

E domboktól átölelt faluban nőtt fel, amelynek útjai bármilyen távolságról is haza vezetnek. Szülőfalujának megtartó szépsége és szeretete, a szűkebb családi otthonnak, a tágabb rokonságnak és faluközösségnek, majd a vidéknek, Erdélynek majd az egész kerek világnak egymást támogató, egymást segítő emberi jóságának útjai innen és ide el is vissza-vezetnek. Így indult el valamikor néhai embertársunk is szülőfalujából, szerető társra találva, hogy a családi fészekben őrizzék mindazt a szépet és jót, amit magukkal hoztak születésükkor és amivel a szülőföldük feltarisznyálta. A kor, amelyben éltek, felnőttek nem sok jóval kényeztette el őket sem. Nem sikerült letepedniük a közeli Marosvásárhelyen mert az akkori államhatalom ezt nem tette lehetővé számukra. Így Gyergyószentmiklóson találtak otthonra, de ezzel egy időben sosem feledkeztek el szülőfalujukról, ahova haza jártak amikor csak lehetőségük volt. Ezt a hazajáró szeretetet kapták és adták tovább gyermekeiknek is. Ez a hazajáró szeretet adott otthont számukra, ahol megpihenhetnek és tovább léphetnek az élet zajos útjain. Innen indultak és ide tértek vissza erőt, gyűjteni, friss és mély lélegzetet venni, kertet művelni, szülőfalujuk közösségével találkozni, örömben és bánatban. Ide jöttek vissza a temetőbe gyertyát gyújtani vagy más alkalmakor találkozni rég nem látott kedves jó emberekkel.

 

Ide tértek vissza most is. A végső búcsú, a végtisztesség idejében. Adjon Isten az örök távozónak az isteni oltalom titkaiban örök üdvösséget. A gyászoló család számára az együttérző szeretet enyhítse lelki fájdalmukat. Istenben bízó hittel búcsúzzunk tőle, Istenre tekintő lélekkel, azzal a zsoltáros bibliai verssel amelynek üzenete istentiszteletről istentiszteletre elhangzik az unitárius szószékeken, a csöndes imádságaink előtt, ráfigyelve az isteni jóságnak arra titkára, amelyet nem érthetünk meg, de lelkiismeretünk ablakait, ha szélesre tárjuk, oda beáramlik az a mennyei fény és világosság, ami fájdalmainkban is megtartó erő, hogy a letett igát felvegyük és tovább hordozzuk, mit ránk rak az élet terhe.  Ennek az isteni útmutatásnak a szűk, de életre vezető útjain járt immár néhai Kiss született Gönczi Ida is, ez az isteni oltalom kísérje tovább földi életútja után is és ez adjon a gyászoló szeretteinek erőt a gyász elhordozásában. Így legyen ámen.