" Menj föl
Piszga csúcsára, tekints szét nyugatra és északara, délre és keletre, nézz
körül saját szemeddel, mert te nem kelsz át a Jordánon." 5.Móz 3,27
-beszédvázlat -
Pünkösd előtt - a tanítványok árvaság-érzete belesimul a mindenkori ember
életébe. Ahogy mondani szoktuk: ekkor látjuk legkevésbé az alagút végén a
fényt, ami a kiút felé vezetne. Ez az az idő amikor az ember szembesül a
magánnyal és az élet végességének a tudata mint köd ránehezedik az ember
gondolataira, léthelyzetére. Ami Jézus életében a nagycsütörtök és nagypéntek
között tapasztalt meg , a teljesen magára maradt ember gyötrelmét - most ezt a
tanítványok életében mintha megismétlődne. Jézus - az Írások szerint - már
nincs velük, áldozócsütörtökön teljesen magukra maradtak.
Ez egy olyan léthelyzet ahol az ember nem szívesen tartózkodik. Ki az aki a
szép napsütötte mező és az árnyas erdő helyett a dohos levegőjű nyirkos
árnyékos és huzatos barlangot választaná ha valami szépet és kellemes dolgot
keres? Ki az aki az édes és keserű helyett a keserűt, a szép és a csúf közül a
csúfat ,a jól lakás és az éhség helyett az éhséget választaná? Csak hát nem
mindig adatik meg a választás lehetősége és ott találja magát az ember a
nyirkos huzatos magány barlangjában és édest kínálnak számára és amikor megkóstolja akkor érzi hogy keserű és nem mindig tud az ember különbséget tenni
a csúf és a szép dolog között és sajnos van ahol nem adatik meg az éhezés és a
jól lakás közötti lehetőség választása.
Vannak élethelyzetek amelyekbe
önhibánkon kívül kerülünk és van olyan is amikor a fény fele igyekszünk és
közben ránk telepedik útjaink során a köd és a sötétség. Nemcsak
holdfogyatkozás van, de időnként van napfogyatkozás is. Nos mit tehet az ember
ha valami folytán elhalványul a fény és nem látja hogy hova tűnt el és nem
tudja mikor lesznek még újra napsütötte napok. Ekkor érzi leginkább áldottnak a
vallásos ember, hogy van ekkor is Akiben bízzon aki nem hagyja el és újra a reménység erejével áldja meg az embert.
Szóval ez az állapot a mindenkori ember számára nem egy könnyű lelki
állapot. Lássuk be őszintén: még a vallásos ember számára sem. Úgy gondoljuk
elég az, hogy vallásosak vagyunk, mert akkor nem vesz erőt rajtunk a
szomorúság, az árvaság érzése. Lám Jézus
tanítványai is vallásosak voltak és mégis volt közöttük aki tagadott és aki
elárulta őt. A vallásosság puszta ténye nem mentesíti az embert a magánytól
vagy az árvaság érzésétől. A vallásos ember is elszomorodk ha elveszti a
kapcsolatot azzal az Istennel aki megvidámítja a szívét. A vallásosság pedig
nem elég ahhoz, hogy a kapcsolat megmaradjon és élő legyen. Valami többre van
tehát szükség: a vallásosság gyakorlatára, a közösségben megélt vallásos
gyakorlatra és ehhez hasonlókra.
Megfigyelhető az, hogy ott ahol vallásos közösségekbe szerveződnek
az emberek ott ahol gyakorolhatják a vallásosságot nemcsak az Isten közelségének a felismerése
de a nehézségek jobb elviselése is felismerhetővé válik, illetve megvalósul.
Fontos megtapasztalni, hogy nem csak Isten az akire számíthatunk, de az istenszerető
emberek közössége is ahova mi magunk is tartozunk. Ennek a megtapasztalásához
sok és hosszú utat járunk be sokszor mint Mózes a pusztában és sokszor amikor
elérhető közelségbe kerül az hozzánk amire vágyunk, akkor kerülünk legtávolabb
Még nem ment el a tavasz, de még nem érkezett meg a nyár sem állapot.
Hasonlít az emberi élet azon szakaszához amit kamaszkornak nevezünk : még nem
felnőtt, de már nem gyerek . S e kettősség határán hol itt, hol ott találja
magát az ember. Igazán már szeretne úgy élni mint a felnőttek , de amikor ez nehézséggel járna akkor jó ismét felvenni a gyerekcipőt .
Az ember életében nemcsak a kamaszkor ez az úgynevezett
"vízválasztó" idő. Milyen jelképes ez a kifejezésünk is, mintha a
Jordán vízére utalna ami az Ígéret Földjét választja el a pusztától! Hány és hány alkalommal érezzük ezt a
vízválasztó időt a személyes életünk krízisei között... Ezek a krízisek mind lehetőségek a növekedés
fele, amit akkor mikor benne vagyunk nem tapasztalunk, de később lesz világossá
az egész.
Hasonlít ez az idő az érett felnőttkor azon szakaszára amikor szembesül az
ember azzal, hogy már nem idős, de már nem fiatal. Amikor érzi, hogy hamarabb fárad, mint
korábban, már a társadalomban elfoglalt helye is más mint annak előtte, amikor
ereje teljében dolgozhatott és a munkája után megbecsülést szerezhetett. Pedig
az ember értékét nem kimondottan az elvégzett munkája mennyisége és minősége
adja meg, mert az ember önmagában érték az által, hogy ember. Vagyis más szóval
az idősödő ember munkája átértékelődik mint amikor fiatal volt és nem ugyanazzal
a mennyiséggel mérik, mint annak előtte, hiszen minőségileg jobb munkát végez a
tapasztalatainak köszönhetően.
Sajnos olyan társadalomban élünk, amikor az embert mint értéket - enyhén szólva - elég fura mérleggel mérik. Mintha az
embernek nem lenne értéke egyáltalán , mintha az ember "eszköz-érték"
lenne. Mit is jelent az , hogy eszközérték ? Példák: a számítógép addig értékes
amíg dolgozni lehet rajta, de mihelyt elromlik máris a kukába kerül, a kasza
addig érték amíg nem kopik el és lehet vele vágni a füvet, ha elromlott akkor
már nem az az értéke, mint új korában. A ruha is amit hordunk addig értékesebb amíg nem kopott, nem rongyos, nem
foltozott. Nos az ember mennyire értékesebb a számítógépnél, a kaszánál, vagy a
ruhánál ? Ha közben elfogy az életereje
akkor mintha ezzel értéktelenné is válna ? Honnan és hogyan lehet "visszaszerezni"
az életerőt ? Hiszen igazán akkor válik értékesebbé az ember, amikor
tapasztalatai birtokában több embernek segíteni tud.
Hajlamos az ember, hogy nehéz kérdésekre könnyű válaszokat adjon, hiszen a
kérdés súlyától mihamarabb szeretne megszabadulni. A honnan és hogyan lehet az életerőt visszaszerezni
kérdés csak akkor érdekes ha magunk is
ott vagyunk e kérdésben, vagy e kérdés mögött és nem csak felszínesen,
vagy elutasítóan kérdezünk illetve válaszolunk. Ha megérintett e kérdés - testvérem -
akkor valószínű hogy fontos számodra a válasz-keresés. Ha nem érintett
meg akkor pedig arra gondolsz, hogy ha te nem ebben a helyzetben, akkor talán
mások sem. Vagy esetleg meghalad e
kérdés és azért nem foglalkozol vele. Aki nem tud úszni az ne menjen a mély
vízbe, aki pedig szédül a magasságtól az nem menjen fel a magas hegyre - szoktuk az ilyen és ehhez hasonló
válaszokat adni e felvetett kérdésre.
A felolvasott bibliai vers éppen egy ilyen képet vetít elénk: egy ember
felmegy egy magas helyre és az égtáj mind a négy irányába szét néz. Messziről
és hosszú útat tett meg ez az ember hogy elérkezzen erre a helyre, erre a magas
hegyre. Bármerre lát azt látja, hogy a
hegy tulsó oldalán ott van az a föld ahova olyan rég elindult. Lát egy folyót a
hegy alatt szépen elterülni és a folyó után a "mézzel és tejjel folyó
föld". Mit tesz ilyenkor az ember ? Hát természetesen visszanéz a megtett
útra, számbaveszi a tapasztalatait és tervezi, hogy leszáll a hegyről és majd
birtokba veszi azt a földet amelynek érdekében olyan hosszú utat megtett. A mi történetünkben viszont nem így történik.
Miután mind a négy égtáj fele szétnéz a mi emberünk hallja a szót, az üzenetet:
nézz szét az égtájnak mind a négy felére, de tudd, hogy ahova te be akarsz
menni, amiért te olyan hosszú kimerítő utat tettél nem fogsz oda te bemenni,
nem éred el a célod!
Mi történik ilyenkor általában az emberekkel: összetörnek, érthetetlenül
állanak és megkérdik mit tettem rosszúl ami
már nem javítható ki ? Mivel érdemeltem ki én ezt az egészet, hogy látom
magam előtt az ígéret földjét és nem mehetek oda be? Majd az önvádaskodó és
mások vádolását még az Istent is számonkérő kérdések ostroma következik. Ilyenkor szokott megtörténni az hogy aláveti
magát az ember a magas szikláról , ha már nem mehet be az ígéret földjére,
akkor már nincs számára más hely ahova mehet, nem talál kiutat és elfogy a
reménye, elfogy a hite, elfogy a küzdeni-akarása , egyszóval lemond mindenről
és megadja magát a "sorsnak" ahogy szoktuk mondani.
Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket és életérzéseket tehettek fel a
tanítványok is áldozócsütörtök után: mi értelme volt Jézust, a Mestert követni,
ha lám itt hagyott magunkra, ha lám elment tőlünk ? Hát milyen lehet az a mennyország ami érdekében elhagyott bennünket ? Hát nem azt tanította, hogy ez
az ország közöttünk, bennünk van? Akkor most mihez kezdünk ? Ezt és ehhez
hasonló kérdéseket tehet fel a kamasz gyerek is magának vagy mellette levőkhöz:
hát nem azt mondták hogy legyek jó, mert ha jó leszek, akkor jutalmat kapok..
akkor hát hol van az a jutalom és mi ez a jutalom, mert a
"szófogadás", a jóság után nem látom mi értelme volt az egésznek?
Ehhez hasonló kérdést tehet fel az idő múlásával szembe néző középkorú ember
is: mi értelme volt az egésznek amit eddig tettem, hiszen nem látom hogy
különösebben milyen nagy értelme lenne az egésznek ? Milyen mélyről fakadhatnak
fel ezek és az ehhez hasonló kérdések! Milyen megnyugtató válaszokat
adhat magának és a kérdezőinek a
kérdésekkel küzdő ember ?
A válaszkeresés érdekében nézzük meg a bibliai történetet folytatását:
Mózes , az idős ember amikor szétnézett a Piszga hegyén és megtudta, hogy oda ő
nem léphet be megáldotta azt a földet ami nem lehetett az övé!
Mekkora lelki erő! Mekkora áldás ha az ember rájön arra, ha megérzi,
megtapasztalja hogy van tovább is és lehet tovább is! Nem csak bezárt ajtóknak
ütközik neki állandóan, nemcsak sötét folyosóban keresi a fényt, de van másképp
is, van Aki gondoskodik róla!
Gondolkozz el te kamasz azon, hogy kérdéseidre a lehetséges válasz számodra
mi lehet? Hogyan jutsz el a hegy
magaslatai után egy másik útra? Hiszen Isten előtted rengeteg lehetőséget mutat
meg! Előtted van az egész életidőd, hogy megvalósítsd azt ami életednek
értelmet ad majd. " Szíved erős, karod emelkedett, végetlen a tér ami
munkára hív! " - vallja a költő neked és veled együtt is.
Gondolkozz el te középkorú ember, aki úgy érzed, hogy életed delén vonják
kétségbe emberi értékeid és mindannak az értelmét amit eddig tettél. Ne akarj
minden kérdést megválaszolni - nem valószínű hogy meg kellene minden választ te
magad megtalálj. Ne gondold, hogy az amiről azt hitted, hogy számodra az Ígéret
Földje az valóban az is. Ne gondold, hogy eljutottál már a Piszga tetejére
máris! Ne gondold, hogy sem keleten sem nyugaton sem délen sem északon ne lenne
leszállás a magas hegyről ami már szédítő kezdett lenni számodra! Gyűjtsd össze
megmaradt erődet s megmaradt bizalmadat és adj időt magadnak a pihenésre és
indulj majd tovább. Amíg pihensz, áldd meg te is azt a múltat ahonnan érkeztél
és áld meg azt a jövőt ami felé nem mehetsz tovább és indulj el majd azon az
úton ahol számodra még sok szépet és sok értelmes dolgot rejt a jövő! Találj rá
erre a fényre, találj rá erre az ösvényre és vezess másokat is , az utánad
érkezőket ezen az úton, te aki már jobban ismered az ösvényt mint azok, akik
nem járták be a buktatókat a nehézségeket.
Mózes élete vége felé áldásnak élte meg, hogy az a nép, akiért annyit
küzdött akiért olyan sokszor emelte fel a szavát Isten előtt az érdekükbe, most
bemegy az Ígéret Földjére, és ez végtelen hálával töltötte el, mert hát életének
értelmet adott a megtett út! Ezért is tudott hálaadó lélekkel áldással fordulni
a felé amiben bár nem lehetett része, de másokat elvezethetett idáig!
Június 1-e van ma , pünkösd előtti
vasárnap. Gyereknap. Beszéljünk gyermekeinknek az út nehézségei mellett az út
szépségéről is, és piszgai csúcsokon áldjuk meg őket!
Hadd idézzem Áprily Lajos Biztató vers magányosságtól irtózó léleknek
utolsó szakaszát:
" Örömök szállanak,/kedves fők hullanak,/vén sírok mállanak,/estébe
hull a nap. Szem mögött, szó mögött/gondárnyék feketül. / És mégis - ne
remegj:/lélek van teveled,/nem maradsz egyedül."
( Az egész vers megtalálható a következő linken, ajánlom figyelmedbe: http://www.cs.elte.hu/~lencsesa/htmlspec/biztato.html
)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése